A nap, amikor megszólalt a zene is

"Hosszú utat tettek meg idáig.

Budapestről repültek ide – a legtöbben Prágán vagy Varsón keresztül – több száz dolláros repülőjegyekért. Debrecenből, Székesfehérvárról vagy olyan helyekről származnak amiről nem hogy nem is hallottam, de még kiejteni sem tudom. Egy különösen vidám trió a vonatozás és buszozás mellett döntött, így útjuk Szlovákián, Lengyelországon, Litvánián és Lettországon keresztül vezetett, mielőtt átlépték az orosz határt és 39 órás út után megérkeztek Szentpétervárra. Amikor megkérdeztük, miért is választották az utazás eme fárasztó módját, azt mondták: “Jó móka. Sörözünk.”

Nehéz lenne ezzel vitatkozni.

Körülbelül ezer csodálatos magyar szurkoló van itt akik azért jöttek, hogy szenvedéllyel biztassák a fiaikat – egy olyan csapatot, ami előrejósolhatóan tökutolsóként végez itt, Oroszországban. Két szektorban foglalnak helyet a pálya bal szélén – bár a ’helyet foglalnak’ nem épp a legmegfelelőbb kifejezés. Nem ülnek. Soha. Még a bemelegítés alatt sem. A meccs alatt nem. A kereskedelmi szünetek alatt sem.

Ehelyett állnak és dobolnak. Ugrálnak, ugrálnak és még többet ugrálnak. Kántálnak és énekelnek, míg a vezérszurkoló  - egy harmincas évei közepén járó férfi – háttal a jégnek áll és irányítja a kórust. Ez a férfi sosem hagyja abba az irányítást és ezért alig lát valamit a jégen történtekből.

A harmadok végén a legtöbben kisietnek a szurkolói faluba egy, de lehet hogy három sörért (ami azt illeti, az egyetlen panaszuk az lehetne, hogy Oroszországban nem lehet alkoholt fogyasztani a lelátón, de ez lehet, jobb is). Ugyanez megismétlődik a mérkőzés végén – nem számít, hogy nyer vagy veszít a csapat.

Ha úgy érzik, hogy a magyarok már annak is örülnek, hogy itt lehetnek, igazuk van.

Végül is, a lehetőség nem minden évben adatik meg.

1939. február 3. volt a legutóbbi alkalom, hogy Magyarország mérkőzést nyert a legfelsőbb osztályban. Akkor Zürichben Belgium csapatát múlták felül 8-1-re a világbajnokság első mérkőzésén. Abban az évben ezt hat vereség követte egymás után és a magyarok a hetedik helyen végeztek. Mennyi idő is telt el a magyarok utolsó győzelme óta? Hét hónappal a győzelem után a náci Németország megszállta Lengyelországot – és elkezdődött  a második világháború. Így nyolc évig nem rendeztek világbajnokságot. És az ezután következő 61 évben Magyarország nem jutott be a világelitbe. Végül 2008-ban megfordult számukra a szerencse. A Divízió/I-es világbajnokságon, amit abban az évben Japánban rendeztek, a dobogó legfelső fokára állhattak a magyarok – ezzel 2009-ben A-csoportos résztvevők lehettek.

A válogatott élén a csapatkapitány Ocskay Gábor állt, akit széles körben a valaha élt legjobb magyar játékosnak neveznek. A 2009-es A-csoportos jégkorong-világbajnokság előtt egy hónappal azonban Ocskay tragikus hirtelennséggel szívinfarktusban elhunyt, mindössze 33 éves volt. Magyarország mind a hat mérkőzést elvesztette a tornán, 29-6-os gólaránnyal. A nevét most Székesfehérváron az a jégpálya viseli, ami a válogatott számos tagjának otthona. A 19-es mezét pedig visszavonultatták: a válogatott egy tagja sem fogja soha többé viselni.

Magyarországnak Ocskay tragédiája előtt is sok megpróbáltatásban volt része. Ezeréves története során, az országnak bőven kijutott bánatból és szomorúságból is. Belső viszályoktól kezdve határvitákon keresztül más országok általi megszállásokig – Magyarország változatos történelemmel rendelkezik.

A himnuszuk pedig alá is támasztja ezt.

A „Himnusz” című költeményt sosem szánták a magyarok nemzeti énekének. Amikor Kölcsey Ferenc 1823-ban megírta, a vers csupán a magyarok dicsőségeiről és küzdelmeiről szóló ének volt. Azonban a költemény népszerűvé és hamarosan nemzeti himnusszá vált, de eleinte nem létezett hozzá dallam. Ez évekkel később készült el, amikor Erkel Ferenc megkomponálta azt, ami még ma is létezik.

És így vissza is kanyarodhatunk a magyar jégkorongszurkolókhoz. Mielőtt Oroszországba érkeztek, tudták, hogy jó eséllyel a Himnuszt nem fogják itt eljátszani. Végül is, amikor a mérkőzésnek vége van, csak a győztes csapat himnusza csendül fel. És jó esélyük volt arra, hogy a csapat ne részesüljön ebben. Tudták, hogy a Himnuszt valószínűleg nem fogják eljátszani, de abban is biztosak voltak, hogy fel fog csendülni.

A világbajnoki mérkőzések végi protokollban semmi különös nincs. Mindkét csapat feláll a saját kék vonalán. Mindkét csapatból megválasztják a mérkőzés legjobb játékosát és mindkét csapat játékosai ütik a jeget, hogy tisztelegjenek a játékos teljesítménye előtt. Aztán a pálya egyik végén felvonják a győztes csapat zászlaját, mialatt a himnusz (nem a szöveg, csak a zene) – hallatszik a hangszórókból. Aztán minden egyes mérkőzés után a csapatok kezet ráznak – az események egyik legjobb hagyománya. Amikor ennek vége, a vesztes csapat elhagyja a jeget, elsőként. Így mennek a dolgok. A győzteseknek lehetőségük van ünnepeltetni magukat, tisztelegni a szurkolók előtt és elismerni, hogy győzelemhez segítették a csapatukat. Ez a protokoll a világbajnokság első napján megváltozott Szentpéterváron.

Láthatjuk, hogy a magyarok nem túlzottan törődnek a “szabályokkal”. Véletlenül sem azért írjuk ezt, mert egy csapat gonosztevőről lenne szó, akik teljesen figyelmen kívül hagyják a tekintélyt – igazából pont ennek ellenkezője. Rendkívüli tisztelettel bánnak a győztes csapattal – gyakran hangos szurkolással mutatják ki a tiszteletüket a mérkőzés végén a másik csapat felé is.

De a saját csapatuknak is tiszteletet követelnek. És annak ellenére, hogy sosem a győztes oldalon állnak, mégis büszkék.

Büszkék a csapatukra. Büszkék az országukra.

Szóval, ami a végén történik, igazából szabályellenes, de ezeket a szabályokat helyesen figyelmen kívül hagyják. Amikor a magyar csapat veszít, a győztes csapat hagyja el először a jeget. A győztesek integetnek a szurkolóiknak, amikor lekorcsolyáznak. Valamennyire azért furcsa ezt a saját szemünkkel látni: furcsa a győztes csapatot először távozni látni. De még ők is megértik annak a fontosságát, hogy mi következik ezután.

A magyar játékosok lassan összegyűlnek a szurkolóikhoz közelebb lévő kék vonalon. A vezérszurkoló az első sorban int a szurkolóknak, akik mind magyar színekbe vannak öltözve. A csarnok pedig elcsendesedik.

Aztán énekelnek. Hangosan. Büszkén. A vesztes csapat ezer szurkolója énekel a mérkőzésen gyengébb csapatnak.

De az eredményjelzőn lévő számok sosem érdeklik őket. Azért teszik, mert értékelik az erőfeszítést. Azért teszik, hogy büszkévé tegyék az országukat. Minden alkalommal úgy énekelnek, mintha megnyerték volna a világbajnokságot.

A játékosok  pompás előadásban hallják a Himnusz első versszakát:

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Nagy dolog ezt átélni. Olyan nagy, hogy a Kanada elleni vereségük után Taylor Hall (aki a TSN riporterével, Ryan Rishauggal készítendő interjúra várt) megkérdezte, hogy várhat-e, míg a Himnusz befejeződik. Látni akarta a saját szemével. A kérést megadták, Hall és mindenki más a Jubileiny Sportközpontban – a legtöbben nem is magyarok – megálltak és könnyek szöktek a szemükbe az átélt nyers érzelmek után.

Magyarország az első öt mérkőzését elvesztette Szentpéterváron, 25-5-ös gólaránnyal. Nem meglepetés. A játékosaikat a hokivilág óriásai gyűrték maguk alá. Ha azt nézzük, az első öt mérkőzés eredménye jobb volt, mint ahogy remélték, ami az elszántság és a soha nem szűnő küzdeni akarás eredménye. Dicséretre méltóan küzdöttek a világ legjobbjai ellen, de végül a tehetség döntött a mérkőzések végére.  

És ez az, ami a szombat délután történeteket még különlegesebbé teszi.

Mindenki meglepetésére Magyarország 2-0-ra vezetett Fehéroroszország ellen az első harmadban, egy olyan csapat ellen, amely a B csoportban éppen előttük állt a tabellán. A második harmad hatodik percére azonban kiegyenlítettek a fehéroroszok és úgy tűnt, tovább is mennek. Ahogy a közmondás is tartja, a hajó kezdett elmenni. Úgy tűnt, hogy érett a sorozatban tizenhetedik vereség.

De még mielőtt a magyar szurkolók elgondolkodhattak volna ezen, Sebők Balázs visszaadta a vezetést a csapatnak. A szurkolók megőrültek. Három perccel később pedig Galló Vilmos 4-2-re módosította az eredményt, önkívületbe hozva ezzel a bal sarokban lévő szurkolókat és a kispadra küldve a fehérorosz kapust, Vitali Kovalt. A második harmad végén is két góllal vezetett Magyarország, így a szurkolók a szokásosnál is jobb kedvvel tették meg a második harmad végi menetet a sörsátorba.  

Fehéroroszország tüzelt, ahonnan csak tudott, a harmadik harmad elején, de a bombák nagy része nem talált célt. Többet bevetődő magyar játékosok hatástalanítottak, akik bármit megtettek azért, hogy megőrizzék az előnyt. Az utolsó 20 percben biztosan nagyon izgultak a szurkolók. Lehet, hogy ez lesz az a nap?

Hogy nyugtassák az idegeket, azt tették, amit  a legjobban tudtak. Szurkoltak.

“HUN-GA-RIA… HUN-GA-RIA… HUN-GA-RIA…”

 Ahogy múlt az idő és a kétgólos vezetés sem csökkent, csökkent az idegességük is. A szurkolók zúgása még tovább nőtt, ahogy a győzelmi esélyek is nőttek. Amikor leperegtek az utolsó másodpercek, a hátrányban lévő Magyarország üreskapus gólt lőtt, megpecsételve a győzelmet.  

A játékosok körbeállták Rajna Miklóst. A pálya bal szélén pedig örömkönnyek csordultak. Felnőtt férfiak sírtak és ölelték egymást, a piros és zöld arcfesték, amit viseltek, teljesen elkenődött. Többen nem tudták, hogy ez a valóság vagy csak egy csodálatos álom, amiből nem akarnak felébredni.

Ezen a napon nem volt szükség arra, hogy megváltoztassák a mérkőzések végi protokollt. Amikor véget ért a mérkőzések legjobb játékosainak ünneplése, a hangszórókból egy hang tört angolsággal, a világelitben 77 év után először azt mondta: „Hölgyeim és Uraim, kérem álljanak fel, a győztes csapat himnusza következik – Magyarországé.”

Erkel zenéjét játszották a hangszórókból. A pálya túlsó felén, lassan a magyar zászló indult el a magasba. Az első pár ütem után rákezdett a magyar kórus. Kölcsey szavait énekelték olyan átütő érzelemmel, mint még soha – szurkolók és játékosok egyaránt.

Egy kicsivel később, talán 10 perccel a himnusz után, amikor már mindenki elhagyta a pályát, a biztonságiak próbálták rávenni a szurkolókat arra, hogy távozzanak. Sokkal azután is, hogy a csapat elhagyta a jeget, még mindig ott voltak.

Énekeltek. Ugráltak. Doboltak.

Nem gondolták, hogy megérik ezt a napot. És nem is akarták, hogy véget érjen. Aznap még egy mérkőzést játszottak, egy komoly téttel bíró összecsapást Kanada és Szlovákia között, de a nagyképet nézve az a mérkőzés sokkal kevesebbet jelentett. Végül sikerült meggyőzni őket, hogy távozzanak, így a takarítók felkészíthették a pályát az esti mérkőzésre. Szerencsére a sörsátor híre komoly meggyőző erővel bírt.

Százával hagyták el az épületet és mentek át a szurkoló faluba táncolva és szurkolva az egész úton. Más országok szurkolói, köztük számos orosz szurkoló, csatlakozott hozzájuk az ünneplésben. Van egy sejtésem: a szurkolói faluban a sörrendelésért felelős személy pánikban telefonált utánpótlásért.

Mielőtt a győztes magyar csapat tagjai felszálltak volna a hotelbe tartó buszra, megjelentek a szurkolói faluban. Egyesével léptek fel a színpadra. Fülsüketítő zaj kísérte mindegyikőjük belépését, a szombati nap rocksztárjai voltak a színpadon. Az ünneplés sokáig folytatódott a szentpétervári éjszakában.

A ‘szerencsés véletlen’ legjobb példája az idei sorsolás a sport történetében. Magyarország vasárnap pihent és hétfő estig nem is játszanak. Ez jó hír a magyar játékosoknak, akik óriási erőfeszítéseket tettek a harmadik harmadban az eredmény megőrzése érdekében. Vasárnap nem is mentek jégre, csak a kapusok edzettek egy rövidet. A szurkolóik is szabadságot vettek ki, 77 évet vártak arra, hogy ilyen másnaposak lehessenek.

Hétfő este Magyarország Németország ellen lép jégre idei utolsó mérkőzésén a világbajnokságon. Nem szereztek elég pontot ahhoz, hogy bejussanak a playoffba. De ha pár hátralévő mérkőzés számukra kedvezően alakul, nem esnek ki és jövőre Németországba vagy Franciaországba utazhatnak, hogy újra az elitben szerepeljenek, csupán 12 hónap múlva.

A szurkolók biztosan ott lesznek.

Szombatig –  ahogy 200 évvel ezelőtt is - idén Szentpéterváron csak a Himnusz szövege létezett.

Szombat délután meg is zenésítették."

A cikk angol nyelvű, eredeti verziója ide kattintva olvasható.