„Csak akkor lehetünk jobbak, ha tanulunk a hibákból”

Hogy értékeled a szezont, pár nappal az utolsó mérkőzés után?
Most még keserűen, holott, ha a nagyképet nézzük, voltak olyan időszakok, amikor kifejezetten jól teljesítettünk. Nem véletlenül vezettük a tabellát decemberben, nem csak, hogy eredményesen és önbizalommal telve játszottunk a szezon első felében, de a sérülések sem hátráltattak minket. Aztán decembertől kezdve bekerültünk egy spirálba, amiből nem tudtunk kijönni. Nem mondanám, hogy mentális vagy hozzáállásbeli problémáink voltak, de nem tudtunk eredményesen játszani, mert elfogytunk, és nem is tudtunk kimászni a gödörből. A Magyar Kupa sem a legjobb időpontban jött, az ottani kudarc, vagy az, hogy éppen lecsúsztunk az első hatból, újabb pofont jelentett. Utána jött egy kis öröm azzal, hogy a Bécsen túl tudtunk lépni, de aztán véget ért a bajnokság a Salzburg ellen. Az idei ugyanakkor egy kifejezetten kiegyenlített alapszakasz volt, csak egy ponttal maradtunk le a legjobb hatról és hárommal a legjobb négyről. Ha egyszerűen nézzük, plusz egy rendes játékidős győzelem esetén most egészen másról beszélgetnénk, így azt a bizonyos poharat emiatt is érezzük különösen üresnek.
 
Hét fordulóval az alapszakasz vége előtt még az első helyen álltunk, de végül a csapat lecsúszott a hetedik helyre. Ez az eredmény a reális erőviszonyokat tükrözi vagy inkább alulteljesített a csapat?
Inkább alulteljesítettünk. A második legkevesebb gólt kaptuk az alapszakaszban, ez egy jó eredmény, de annyira kiegyenlített a bajnokság, hogy sajnos ez most nem volt elég. Ráadásul mindkét kapusunk jól teljesített az alapszakaszban, tehát rájuk nem lehetett panasz. Vezetőedzőként az én felelősségem az eredményes szereplés, sajnos azonban az első két sorban szereplő legjobb hat játékosunk hosszabb-rövidebb sérülései rányomták a bélyegüket a stabilitásra; bárhogy is próbáltuk forgatni a sorokat, a kulcsjátékosok kiesése belenyúlt az eredményességbe. A rengeteg sérülés miatt a sorok összekovácsolásával is küzdöttünk, a 48 alapszakasz-mérkőzésen összesen kettő olyan találkozó volt, amikor egy-egy játékost ki kellett hagynom, holott idénre az volt a tervem, hogy fix sorokat tudjak egyben tartani, ezzel pedig a játékosok szerepét is meg tudjam határozni a csapaton belül. Ilyenkor persze eszembe jutnak azok apró fontos pontok is, amiket a hosszabbításokban, vagy a tabella alsó részéhez tartozó csapatok ellen veszítettünk. Tízmérkőzéses szakaszokra osztottuk a szezont, láttuk, hogy az utolsó pár találkozónk szinte csak a legjobb öt csapat ellen lesz, így számítottunk rá, hogy az első négy-öt hely sorsa majd itt dől el. Végül főleg a tabellán hátrébb lévő csapatok ellen vesztettük el azokat a pontokat, amivel nem adtuk meg az esélyt magunknak, hogy az utolsó szegmensben versenyben legyünk a top helyezésekért. Összességében, ez a szezon óriási kihívást jelentett számomra, mint edző, de a játékosok számára is. Bár a sérülésekre nem lehet felkészülni, tudomásul kell vennünk, hogy a húzójátékosaink sem lesznek fiatalabbak, így a csapatösszetételbe szükségesek azok a fiatalabb, energikusabb játékosok, akik jól ki tudják egészíteni az idősebbeket.

Ha visszatekintesz a szezonra, mit gondolsz, mi volt a csapat legnagyobb erőssége és legnagyobb gyengesége?
A legnagyobb erősségünk az volt, hogy a védekezésből támadásba a többi csapathoz képest gyorsabban tudtunk átmenni azért, mert a hátvédeink aktívan részt vettek a támadás vezetésében. Ezzel próbáltunk meg minél több támadást generálni, engedtük a hátvédeket pár pillanatig csatárszerepbe, és a csatárok pedig ezt felismerve hátvédszerepben csatlakoztak a támadásokhoz. Az utóbbi években a taktikánk a korongbirtokláson alapult, ez pedig bizonyos szituációkban lelassítja a játékot. A védekezésből való támadásba való átálláskor a korábbiakban nem tudtuk kihasználni azt, hogy egy gyors átmenettel emberfölényes szituációt tudunk kialakítani. Az ellenfelünket a most alkalmazott taktikával könnyebben meglephetjük, nincs idejük felkészülni a lendületből érkező játékosokra és felállni a semleges harmadban. A kulcs a mérlegelésen van: a játékosoknak tudniuk kell eldönteni, melyek azok a szituációk, amikor érdemes megindulni és azonnal egy támadást vezetni, és mikor kell a korongtartásra koncentrálni. Ugyan a sorok ezeket az átmeneteket jól megoldották és támadásokat generáltak, fejlesztenünk kell a támadó harmadbeli játékunkat, ahol az egy-egy elleni párharcok, a palánk melletti harcok, a kapu előtti területeken való játék, a pillanatnyi döntések, gyors és pontos lövések jelentik az egyik kihívást, idén ez tartozott a gyengeségeink közé. Hiszen, ha ezeket a párharcokat elveszítjük – és ez nem is taktikai kérdés – nem tudunk minőségi lövéseket produkálni, és magunktól vesszük el a gólszerzés lehetőségét.
 
Többször érte kritika a csapatot az előnyök és hátrányok tekintetében. Ezeket hogyan értékeled?
Az emberelőnyökkel kapcsolatosan vissza kell kanyarodnom a sérülésekhez – éppen azok a játékosaink estek ki szépen sorban, akikre előnyben számoltunk volna, így, ahogy az öt az öt elleni soroknál is, így az előnyös formációkat is folyamatosan variálni kellett, ami azért fontos, mert így viszonylag keveset tudtuk fix emberekkel gyakorolni az előnyös figurákat. Ettől függetlenül nincs mentség arra, hogy rendkívül kevés gólt lőttünk előnyben. Ez az eredménytelenség kéz a kézben jár a csapat általános teljesítményével, ahogy egyenlő létszámnál nem jöttek a lőtt gólok, az előny és a hátrány is megremegett, bármennyire is próbáltuk jól csinálni a dolgokat. Hátrányban pedig elvitathatatlan az a tény, hogy kiváló ellenfelek ellen játszunk, és hiába próbáljuk megtalálni azt az opciót, hogy mindig a legveszélytelenebb embert hagyjuk szabadon, vannak pillanatok, amikor akár szerencsétlenül is gólt kapunk. Ettől pedig még mélyebbre süllyed az önbizalom, így egyre kevésbé tudtuk megoldani a feladatot.

 
Milyen hatással volt a klubra, a csapatra az új arénába való költözés?
Bár az egész eddigi életemet a Raktár utcában töltöttem, ott nőttem fel, mindig is vágytam rá, hogy egy ilyen létesítmény kerüljön Fehérvárra. A mai napig fantasztikus érzés ide bejönni dolgozni, és érezzük, hogy az új helyszín szintlépést igényel a klub részéről is, évről évre fejlődnünk kell. Látni kell azt is, hogy attól, hogy egy ilyen létesítményben játszunk, nem leszünk rögtön bajnokcsapat. A feladatunk az, hogy a következő években tegyünk azért, hogy itt is megtapasztalhassunk olyan időszakokat, mint amit a Raktár utcában is átélhettünk éveken át. Idén már az ellenfelek szemében is nagyot nőtt a klub az új arénában, ők is elégedettek a körülményekkel.
 
Hogyan értékeled a csapat teljesítményét a hazai és idegenbeli mérkőzéseken? Milyen tényezők befolyásolták a különbségeket?
A mérkőzésre való készülés szempontjából nincs különbség a hazai és idegenbeli mérkőzések között, talán csak az utazás. A megszokottnál több idegenbeli pontot egy klubdöntéssel tudnám magyarázni. A menedzsment a távolabbi ellenfelek otthonába, így Salzburgba, Villachba és Klagenfurtba is, ami több, mint öt-hatórányi buszútra van, megteremtette azt a lehetőséget, hogy egy nappal korábban elutazzunk. A játékosok ezáltal pihentebbek, hiszen nem rögtön a buszról leszállva kell az élcsapatok otthonában jégre lépni. A hazai mérkőzések tekintetében azt látom, hogy a szezon során mi is ismerkedtünk az arénával, mint új otthonunkkal. Maga a légtér is sokkal nagyobb és a Raktár utcára jellemző katlanhangulat kialakulása is folyamatban van még – bízom benne, hogy a következő évadban már az elmúlt szezonokban megszokott jó formát tudjuk majd hozni a MET Arénában.

 
Mennyire nehéz egy edzőnek szembenéznie önmagával egy ilyen szezon után? Van olyan döntés vagy helyzet, amit utólag másképp kezelnél?
Minden nap szembenézek magammal, minden rossz csere és vesztes mérkőzés után átgondolom, mit is ronthattam el, és megpróbálom megkeresni a hiba forrását. Tudom, és tisztában vagyok vele, hogy az edzői szakma arról szól, hogy eredményeket kell szállítani. Ha ez nincs így, az edző iránti bizalom megremeghet mind a klub, mind a játékos, mind pedig a szurkoló felől. Az, hogy ma itt lehetek, a folyamatos fejlődés iránti elkötelezettségemnek köszönhető, hiszen mindig is tudtam, hogy csak akkor lehetek jobb, ha képes vagyok tanulni és fejlődni. Idén volt olyan helyzet, amikor hagyatkoztam a játékosok véleményére, és bár fontosnak tartom a nyitott kommunikációt, ezt a jövőben mindenképp másképp szeretném kezelni. Ugyanúgy, ahogy a klub is elvárja tőlem a maximális teljesítményt, nekem is elengedhetetlen, hogy ugyanezt a stabilitást elvárjam a játékosoktól. A következetesség nemcsak fegyelmet és rendszert teremt, hanem egy biztos kapaszkodót is jelent számukra, amely segíti őket abban, hogy egyenletesen magas szinten teljesítsenek. Nem félek szembenézni a korábbi döntéseimmel, felismerni a hibáimat, mert hiszem, hogy ez elengedhetetlen része a sikernek. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy csak akkor léphetünk előre a következő szezonban, ha mindenki végigmegy ezen a folyamaton. Ha az idén elkövetett hibákat kijavítjuk, jövőre csapatszinten egy egészen más arcot fogunk tudni mutatni.