Kevin Constantine: "A dicséret a játékosokat illeti leginkább és nem engem"

A szezon Ön számára már bőven az érkezése előtt elkezdődött. Mit várt az idei évadtól?
Nem igazán szoktam jósolgatni, hiszen nehéz a jövőbe látni, inkább az a fajta ember vagyok, aki a jelenben él. Persze magamtól mindig azt várom, hogy a legjobbamat nyújtsam és jó példával elől járva vezessem azokat az embereket, akik körülöttem vannak. Ezáltal szeretném elérni azt, hogy ők is hasonlóan tegyenek és mindent beladjanak. A szezon előtt keveset tudtam a csapatról és a ligáról, és annak ellenére, hogy már korábban interjúztam itt, nem igazán tudtam, mire is számítsak. Hozzáteszem, nem szoktam ezen aggódni, hiszen tudom, hogy ha bizonyos dolgokat megteszek, nagyobb valószínűséggel mennek majd jól a dolgok. Így arra készültem, hogy a magam részéről mindent megteszek, de fogalmam sem volt, hogy ez valójában milyen sikert fog majd eredményezni.
 
Mik voltak az első benyomásai érkezése után?
Már jártam itt, szóval az első érzés, ami elfogott, a nosztalgia volt. A pálya elég régi, ez sok emberben azt az érzetet keltheti, hogy ez nem a legjobb hely, nem a legjobb csarnok a ligában, de én máshogy látom ezt. Jobban szeretem a régi csarnokokat, amelyeknek van történelmük, hiszen a csarnok sokat mesél a csapat múltjáról, arról, hogy miért is küzdenek igazán. Tudtam ugyanakkor, hogy az együttes az előző évadban már sikeres volt, így biztos voltam benne, hogy jó játékerőt képviselnek a játékosok, ez már akkor megvolt bennük, mielőtt idejöttem. A másik dolog, ami szembetűnő volt számomra, hogy a klub rettentően éhezte a magasabb szintre lépést. A játékosok tehetsége és az előrelépés vágya izgalmas elegy volt számomra és motivált is, hogy a múltbeli teljesítményt így túl akarják szárnyalni. Nekem ez kiváló táptalaj volt. Ha egy növényt nevelsz, jó táptalajra van szükség ahhoz, hogy szép termésed legyen. És ez a talaj már megvolt itt, elég csak Szélig Viktorra vagy a korábbi klubvezetésre gondolni, nem is beszélve a játékosokról, akik már az én időm előtt keményen dolgoztak ezért a klubért.
 
A játékosokat augusztusban iskolapadba ültette – ez a módszer igencsak szokatlannak tűnt számunkra. Ezt a módszert követi minden új csapatánál?
Ezt a módszert mindig akkor követem, amikor új csapathoz kerülök. A játékosoknak az érkezésem előtt kérdőívet küldtem. Olyan válaszokat kaptam, hogy fontos számukra a közös nevező, hogy egységként valósítsuk meg a célokat. A játékunkat úgy képzelték el, mint egy igazi csapatmunkát. Ezek a visszajelzések és a saját elképzeléseim igencsak közel álltak egymáshoz. Amikor egy új együttest kezdesz irányítani, fel kell állítani egy tervet. Ez a terv segít majd a sikeressé válásban, emellett segít megmutatni azt is, hogy mi működik és mi nem. Ha van egy jó terved, egy vereség után nem csak tűnődsz azon, hogy vajon miért kaptál ki, hanem tudod, hogy a tervnek melyik részét nem tartottad be. Könnyebb a problémákat orvosolni akkor, ha egy tervet követsz, és a terv elkészítésekor elég alapos vagy. A következő szezonban már kevesebb alapozó munkát kell végeznünk, hiszen a játékosok nagy része már ismeri a legfontosabb pontokat, de lesznek új játékosok is, akiknek végig kell menniük ezen a folyamaton. Persze könnyű lenne azt mondani, hogy tavaly már kipipáltuk az összes pontot a csapattal, de az ismétlés a tudás anyja, biztosan vissza fogunk nyúlni az alapokhoz is.

 
Ezek szerint ismét kinyílik az osztályterem ajtaja az alapozás során?
Nem olyan mértékben, ahogy tavaly tettük, de igen, biztosan. Minden évben a szezon elején megkérdezzük magunktól, hogy hova szeretnénk eljutni, majd azt is, hogy milyen folyamatoknak kell végbe menni ahhoz, hogy ezeket elérjük. Nincs itt semmi titok, az egésznek a munka a kulcsa. Az a munkamennyiség az egész alapja, amit a játékosok hajlandók a szezon során befektetni. Az előszezonban órákat töltöttünk azzal – sokkal többet is, mint amihez a játékosok hozzá vannak szokva -, hogy átadjuk a csapat tagjainak az elvárásainkat minden egyes játékhelyzettel kapcsolatban. Ezt pedig a leghatékonyabban egy „osztálytermi” környezetben lehet megtenni. A teljes megértéshez először meg kell ismertetni a játékosokkal ezeket az elvárásokat, majd ezeket gyakorolni kell, végül pedig jöhet a játék. Aztán amikor a játék során valami nem megy úgy, ahogy szeretnénk, újra kell venni az egészet. Semmi titok nincs ebben, csak a munkára való hajlandóság mértéke számít. A játékosok idejüket nem kímélve akartak tanulni, motiváltak voltak és készen álltak arra, hogy megtegyék a következő, magasabb szintre vezető lépést. A playoffba már korábban is sikerült a bejutás, de a játékosok tovább akartak menni, így óriási motivációval látták neki a munkának. És ha ez megvan, általában a munkamorál is rendben van. Nekünk csak biztosítanunk kellett nekik a megfelelő mennyiségű munkaórát, részükről nem volt akadálya a sok tanulásnak.
 
Mégis, több játékos a nyilatkozataiban konkrétan Önt jelölte meg a siker kovácsaként. Mit gondol erről?
Hálás vagyok nekik ezért és nagyon megtisztelőnek érzem. Ugyanakkor úgy gondolom, nem igaz, hiszen ők teszik bele a munkát a sikerbe. Én elmagyarázhatom, segíthetek, megmutathatom és tanácsot is adhatok, de én nem mehetek fel helyettük a jégre. Ők dolgoznak meg érte, nem én. Én örülök, hogy a része lehetek a sikerüknek és hogy így éreznek. Bármit elmagyarázhatok, megtaníthatok, a játékosok részéről a tanulásra és a munkára való hajlandóság elengedhetetlen, hiszen anélkül minden tanításom haszontalanná válik. Amint a mérkőzés elkezdődik, mi állunk a padon és igazából a munka nagy részét ők végzik el, mi csak állunk a padon és segítjük őket. A dicséret őket illeti leginkább és nem engem.
 

A nyilatkozatokból az is kitűnik, mennyire egymásra talált edző és csapat, hogy mindkét fél hitt a másikban. Mennyire fontos ez?
Nagyon is, de ez a hit pontos tervezésen alapszik, hiszen egy alaposan elkészített terv működését lehet bizonyítani, a szervezettség és megtervezettség biztonságot ad. Lehet ez a terv a saját taktikai elemekkel kapcsolatos, vagy az ellenfél letámadására vagy védekező taktikájára adott válasz terve, de ez adja meg az alapját annak, amit elvárhatunk magunktól. Ezen kívül ez a terv mutatja meg azt is, hogy az egyéni játékból mit kell feláldoznia a játékosoknak a csapat sikeréért, hogy az egyes szerepekben mire kell odafigyelni. Minden sportolónak vannak elképzelései arról, mivel segítheti a legjobban az együttest és hogy milyen játékot vár magától és ez a terv mutatja meg nekik azt, hogy mit kell ebből beáldozniuk vagy felhasználniuk a végső siker érdekében. Amikor ez megtörténik és egy játékos teljesen átadja magát a közös céloknak, akkor válnak igazi csapattá és egyszer csak az egység végső célkitűzése fontosabb lesz, mint a saját vágyak. Egy jó terv összehozza a játékosokat, mert mindenkit egyesít, a játékosok pedig elkezdenek egymásért is küzdeni. Úgy gondolom, erős bennünk a csapatszellem. A srácok odafigyeltek egymásra és az, hogy mennyire alárendelték magukat a céloknak, megmutatta, hogy mennyire jó emberek is valójában. Hadd említsek egy példát! A rájátszás kezdete előtt minden játékost arra kértem, hogy pár mondatban mondja el, miért fog küzdeni a playoffban. A kapitányunk arról beszélt, hogy egy gyermek születésével sokkal inkább elkezdesz a családoddal törődni, mint saját magaddal, fiatalként csak magaddal foglalkozol. Ő ezt a párhuzamot hozta: ahogy ő a családjáról gondoskodik, úgy szeretne majd a csapat céljaiért is küzdeni a saját előmenetele helyett. És mindenki más is hasonlóan tett. Ennek pedig óriási ereje van.
 
Ha már a célokról beszélünk, mindent elért idén, amit a szezon előtt kitűzött?
Úgy érzem, igen. A cél mindig az, hogy a magunk legjobbját nyújtsuk. Ez persze nem mindig mutatkozik meg a győzelmek és a vereségek számában, hiszen vannak más jó csapatok és kiváló edzők is, akik ugyanazért a célért küzdenek, mint mi. Az, hogy nem nyerünk bajnokságot, nem mindig jelenti azt, hogy rosszak lettünk volna, csak azt, hogy volt valaki, aki jobban csinálta, mint mi, ezen pedig nem szabad rágódni. Persze az élsportban mindenki szeretne beállítani új rekordokat, vagy olyat elérni, amit előtte még más nem. Én is ember vagyok, ráadásul versengő alkat, így a történelmi siker lehetősége motiváló volt számomra. De visszanézve, azt a kérdést teszem fel csupán magamnak, hogy a legjobbunkat nyújtottuk-e, mert ha igen, akkor nyugodtan feküdhetek le esténként.
 
Volt olyan, ami meglepetésként hatott Önre idén?
Igen, a játékosok. Az az elkötelezettség és fejlődni akarás, ami bennük volt. Az, hogy a játékosok mennyire elkötelezettek a csapat iránt, mindig változó. Van, ahol mennek a saját fejük után és össze kell hozni őket, van, ahol nem. Ezen kívül meglepett, milyen intelligensek. Van az úgy, hogy a játékosok nem értik meg, amit tanítok nekik és van, hogy nem tudják alkalmazni. A 37 gárdából, amit eddig edzettem, mind-mind más volt, de azt elmondhatom, hogy az itteni játékosok intelligencia szintje igen magas. Az, ahogy megértették az utasításokat és rögtön alkalmazták is őket sokkal gyorsabban végbe ment, mint amihez hozzá vagyok szokva. Ezek a játékosok csapattá akartak válni, könnyű volt őket edzeni, hiszen meg akarták érteni az információt és alkalmazni is akarták az ismereteket a jégen. Ezt pozitív csalódásként éltem meg.

 
Mit gondol, sikerült mindenkiből kihozni a maximumot?
Nem tudom, de egy valamit biztosan mondhatok: ha valaki törődik egy másik emberrel – legyen az szülő vagy edző – de az a személy követel, az nem mindig lesz szimpatikus. A játékosok a legtöbbször úgy gondolták, hogy mindent beleadnak, de valójában csak 80 százalékot adnak ki magukból, az edző pedig azt a 20 százalékot igyekszik kihozni a játékosokból, amire képesnek gondolja őket. Ők persze erről máshogy vélekednek, de amikor azt mondjuk nekik, van még több is bennük, nem könnyű elfogadniuk. Követeltünk tőlük? Igen. Hajtottuk őket? Lehet. Először biztosan meghökkentő volt ez számukra. De, amikor rájönnek, hogy mindezt úgy tesszük, hogy közben törődünk velük, odafigyelünk rájuk, egészen máshogy fogadják a kihívásokat. Ezekhez a sportolókhoz már egy életre szóló kapocs köt bennünket. Amikor felismerték, hogy minden kritika jó szándékkal, a csapat érdekében történik, sokkal könnyebben fogadták el a véleményeket, ezáltal pedig egységként is jobban működtek. Mondhatni, építő jellegű kritikaként élték meg ezeket. Amitől igazán jók voltunk idén, az az a tény volt, hogy a játékosok folyamatosan figyelték, min lehet javítani és tettek is érte. Ezzel kapcsolatban százszázalékosan a játékosokat illeti a dicséret, hiszen nem könnyű ezen a folyamaton végigmenni és olyan edző keze alatt játszani, aki sokat követel.
 
Milyen volt a magyar, a fiatal és a légiós játékosok elegye a csapatban?
A legtöbb európai klub hasonló a miénkhez: vannak fiatal helyi játékosok, tapasztaltak és légiósok. Ez sokszor konfliktusokhoz vezet – légiós és hazai, kit favorizál az edző, kit, hogy kezelnek csapaton belül... Ezek gyorsan megosztó tényezővé válhatnak az öltözőben. De, amikor a játékosok alárendelik magukat a közös céloknak és a szezon előtt megfogalmazott tervnek, már nem számít, ki honnan jött, hány éves vagy hogy hány válogatott meccse van. Ekkor már a közös cél motiválja őket, ami erősebb, mint a különbségek. Idén olyan jó emberek kerültek az öltözőbe, akik ezt teljes mértékben megértették: az egyéni különbségeket felülírta az az akarat, hogy ők együtt valamit idén el akarnak érni. Az, hogy kit kedveltek vagy épp nem kedveltek az öltözőben maguk között, nem azon múlt, hogy fiatal, idős, magyar, amerikai, svéd vagy finn valaki, hanem azon, hogy hozzátesz-e a csapat céljaihoz.

 
Mit gondol, kik fejlődtek a legtöbbet az elmúlt szezonban?
Nem szeretek nevesíteni, mert mindig kihagyok valakit, de az idei csapatban mindenki megérdemli, hogy megemlítsem. A kapitányunkkal kezdeném. Sok olyan első soros center dolgozott már a kezem alatt, akik közben csapatkapitányok is voltak és sokszor van úgy, hogy az ilyen játékosok azt gondolják, a saját fejük után mennek, hiszen úgy is sikeresek, nem? Amikor a saját siker helyett inkább a közös eredményeket kell előtérbe helyezni, sokszor kételyekkel fogadják, amikor erről beszélek velük. Hári János azt mondta: rendben, csináljuk! Nem csak az életben intelligens, hanem magas szintű hoki-intelligenciáról is árulkodik ez. Hári az a fajta játékos, aki rendkívül okosan játssza a játékot: amikor azt hiszed, nem fog semmi történni a jégen, tesz valami olyat, amitől rögtön az akció közepében találja magát. Úgy érzem, nagyon jó volt vele a közös munka, kiváló vezető vált belőle, igazi együttműködés volt a miénk, a közös akarat nagyon fontos volt az öltözőben. Mivel korábban kapus voltam, így a második legfontosabb, amit említenék, a kapusok. A kapusok mérkőzéseket dönthetnek el függetlenül a játékosok teljesítményétől – az sem véletlen, hogy a rájátszásban a kapust választották az MVP-nek. Nincs csapatsiker egy jó kapusok nélkül. Rasmus a legutóbbi 25 mérkőzésen védett sorozatban, ez megsüvegelendő teljesítmény. Szeretek hátulról építkezni, a kapusok után fontossági sorrendben a védők következnek számomra. Ők hatan duplaannyi időt töltenek a jégen, mint a tizenkettő csatár, így rendkívül fontos szerepük van. Ha csak Tim Campbellt és Henrik Nilssont említem, két rendkívül stabil játékosunk voltak idén. Egész évben szinte alig kellett magyaráznom nekik, megmutattam nekik, mit várok el, és végrehajtották. Ők ketten különösen jól teljesítettek. Josh Atkinson a támadójátékunkra volt nagy hatással, sokkal dinamikusabbak lettünk általa elől, mellette Gleason Fournier a korcsolyázásával tűnt ki inkább. Dahlroth a szezon közben érkezett, de kiváló munkát végzett, ez pedig mindig nehéz. Aztán ott van Horváth Milán, aki rendkívül fiatal, de ennek ellenére jól veszi az akadályokat. Észak-Amerikában körülbelül 24 éves korukra érnek be a hátvédek, ő pedig fiatal kora ellenére ott van és végzi a dolgát. Aztán a csatárok... Milyen jó emberek vannak közöttük is! Ott van Anze Kuralt, aki nem sokszor hallatja a hangját az öltözőben, a játéka viszont annál hangosabb. Remek csapattárs, egy edző számára rendkívül fontos építőköve az együttesnek, hiszen a sok teendő mellett kellenek olyan játékosok, akikkel nem kell külön, négyszemközt foglalkozni, ő pedig kevés munkát adott nekünk, annál többet pedig az ellenfeleknek. Brady Shaw játéka folyamatosan javult a szezon során, a rájátszásban az egyik legjobbunk lett. Bartalis István a szezon nagy részében sérüléssel bajlódott, úgy gondolom, nem is tudott kiteljesedni. Sokan nem is öltöztek volna a helyében, vagy nem is játszhattak volna, de mégis ott volt a csapattal. Fájdalmai voltak, de mindig elvégezte a feladatát. Erdély és Petan mindketten kiváló játékosok, rendkívül technikásak, és ez az egész szezonban megmutatkozott. Külön kiemelném Andrew Sarauert, aki a harmadik sor centereként kezdett, a döntőben pedig – szerintem ezt eddig senki sem tudta – törött lábfejjel küzdött a sikerért. Az orvosok műtétet javasoltak, de ő játszani akart, ez pedig elképesztő. Colin Jacobs mellett a fiatal, erős támadó, Terbócs István is sokat hozzátett a sor játékához. Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy mi lepett meg a legjobban, és ki fejlődött a legtöbbet, Németh Kristófot kell említenem. Szélsőből center lett, ami igencsak bonyolult feladat, de neki olyan természetesen jött, mintha mindig is ezen a poszton játszott volna. Sosem volt megszeppenve, azonnal alkalmazta azt, amit mutattunk neki. A szezont még csak nem is velünk kezdte, a fiatalok közül utolsóként kapta meg a lehetőséget és láthatjuk, hova ért el a playoffra. A fiataljaink idén megnyerő formát mutattak. Amikor Bradyt eltiltották és Bartalis István hazautazott a döntő harmadik mérkőzése előtt olyan fiatalokra kellett nagyobb terhet tennünk, akik még talán sosem szerepeltek felnőtt korosztályban playoffban. Elképesztő stabilan játszottak. Ők azok, akik a szezont csendben végig ülik a háttérben, figyelnek és tanulnak. Mihály Ákos, aki ugyan már rendelkezik válogatott tapasztalattal, ennek ellenére rendkívül fiatal, Rétfalvi vagy Ambrus, nagyon meggyőző teljesítményt nyújtottak. Ugyan Dobmayer Dominik nem jutott sok szerephez a végjátékban, ahogy Szabó Dániel sem (úgy döntöttünk, hogy hat védővel játszunk a rájátszásban), de ők is megérdemlik, hogy megemlítsem őket, hiszen mindannyian hozzájárultak a sikerünkhöz.
 
Lépjünk ki az öltöző ajtaján és beszéljünk a csarnok hangulatáról. Ilyen biztatást várt a szurkolóktól?
Már hallottam a fehérvári szurkolókról, mielőtt idejöttem, a játékosok a kérdőívben sokszor nevezték meg a szurkolókat arra a kérdésre válaszolva, mi motiválja őket a szezonban. Sokan írták azt, hogy imádnak itthon játszani, ez pedig élvezetessé teszi a játékot számukra. Ennek megfelelő hangulatra számítottam, de arra nem, hogy micsoda támogatást kapunk tőlük a rájátszásban. Amit ott kaptunk tőlük, arra nincsenek szavak. Amikor 37 éve csinálja ezt az ember, az arca nem sok mindent árul el róla a padon. Én is próbálok higgadt maradni és kevés érzelmet mutatni. A szurkolóink olyan élményekkel ajándékoztak meg, amire 37 éves edzői pályafutásom alatt nem volt példa, pedig mondhatnánk, hogy már mindent láttam, nem? Hadd említsem a kedvenc pillanatomat, amikor tetőtől talpig libabőrös lettem. A második és a negyedik mérkőzés előtt lejátszották a himnuszokat, ami persze teljesen normális, láttam már ilyet korábban – gondoltam én. De ahogy a szurkolóink a Himnuszt énekelték, az a fajta összetartozás-érzés fogott el, amikor érzed, hogy egyek vagyunk. Láttam felnőtt férfiakat és gyerekeket egyként énekelni, éreztem, mennyire büszkék a szurkolóink az országukra és ettől libabőrös lettem. A másik eset Salzburgban történt. 15 perccel a lefújás után mentem a szokásos interjúra. Kikaptunk, a salzburgi szurkolók már régen hazamentek, de a szurkolóink még mindig ott voltak és szurkoltak. Gondoltam is, mit csinálnak még itt? Hát kikaptunk! Az a fajta elismerés, amit a játékosok kaptak a kemény munka jutalmaként, igazán különleges. Szóval, a szurkolóink ott szurkoltak az interjú alatt, aztán elkezdték skandálni a nevem, és ez még sosem történt meg velem. Szeretném, ha a szurkolóink tudnák, hallottam őket és nagyra értékelem a gesztust. A negyedik mérkőzés után, komolyan mondom, sajnáltam a Salzburgot. Nekik kellett volna ünnepelniük, de mégis minket éltettek a szurkolók. 37 éves edzői pályafutásom alatt többször is nyertem bajnokságot, de így visszatekintve ez az évad benne van a legjobb ötben, nem csak a játékosok, hanem a szurkolók miatt is. Az elmúlt pár napban a szó, amit a legtöbben mondtak nekem, a „Köszönöm” volt. Általában a szezon végén mindenki megdicséri a munkát, amit végeztünk, de a „köszönöm” egészen más. A játékosok és a szurkolók is ezt mondták nekem, mert ez azt feltételezi, hogy kaptak tőlem valamit, hogy valamilyen közvetlen kapcsolat van közöttünk.

 
Mi a terv a következő időszakra?
A világ legszerencsésebb emberei közé tartozom, mert azt csinálom, amit szeretek. Imádok edző lenni, új embereket ismerhetek meg, közben láthatom a világot és közben élek a szenvedélyemnek. De az életemnek van egy másik része is, amit most hét hónapig elhanyagoltam. Férj vagyok és apa, és ebben nem voltam jó az elmúlt időszakban, egyszerűen azért, mert nem voltam ott. A feleségem tartja a frontot otthon a 16 éves fiúnkkal, aki össze-vissza cikázik az országban a jégkorong miatt, van négy kutyánk és egy macskánk, emellett teljes munkaidőben dolgozik is és az anyaság mellett még apának is kell lennie hét hónapig. Ez nem könnyű. A színfalak mögött ők támogatnak engem, miattuk is csinálhatom azt, amit szeretek és most kötelességem nekik visszaadni. Most hazautazom és a legfontosabb célom az, hogy jó apa és a lehető legjobb férj legyek. Minden időmet ennek fogom szentelni. Persze vannak kisebb feladatok szezonon kívül is – megnézem az NHL rájátszást, tanulmányozom az új trendeket, követem a jégkorongot, de a legfontosabb számomra most a családom lesz.