Lapszemle: Palkovics Krisztián felesége: A férjem és a kisfiam segített abban, hogy újra fel tudjak állni

Egy csinos, magas szőke lány lélegzet visszafojtva figyelt a Papp László Budapest Sportarénában. Több ezren voltunk még ezzel így, hiszen a magyar jégkorong-válogatott utolsó, sorsdöntő mérkőzését vívta az olaszok ellen. Azok ellen, akik nálunk jóval több alkalommal szerepeltek az A-csoportban. Nem volt kérdés tehát, hogy melyik együttes az esélyesebb, a magyar csapat mégis kiharcolta a döntetlent, így következhetett a hosszabbítás. Egy emberként szólt a „veletek vagyunk”, a „ria-ria-Hungária” a lelátókról, ám a bravúr- bár sokkal szorosabb meccsen mint tavaly- elmaradt. Emberelőnyből betaláltak az olaszok és már repültek is a botok, a sisakok - és szólt az olasz himnusz - nyolcezer magyar szurkoló előtt. A szőke lány is nagyon szomorúan álldogált tőlem pár méterre, ekkor szólítottam meg. Palkovics-Kaibás Adrienn volt az, aki immár öt éve a válogatott jobbszélső, Palkovics Krisztián felesége, és egy gyönyörű kisfiú, a húsz hónapos Krisztián édesanyja. Ám hét éve, 2004 elején még egy ország ismerte meg úgy, mint a Benfica magyar sztárjának, a tragikus hirtelenséggel, a futballpályán elhunyt Fehér Miklósnak a menyasszonyát. Rég volt, persze, de az emberek, a rajongók nem felejtenek - így természetesen Mikiről is megemlékezünk. Remélve, hogy nem bántjuk meg ezzel a férjet, Palkovics Krisztiánt. Húsvét hétfőre beszéljük meg az interjút, így Adriennt épp egy locsolkodásból hazafele menet kérdezem...

- Nem egészen. Még biztos sok időnek el kell telnie hozzá és főleg persze ahhoz, hogy Krisztián is megeméssze ezt a dolgot. Leginkább azért, mert ez volt az utolsó lehetősége arra, hogy A-csoportban szerepeljen. Bízott, bíztunk benne, hogy sikerül, hiszen elég jó csoportba is kerültek, de hát sajnos nem úgy alakult. Megviseli őt és persze az egész csapatot is. Krisztián pedig így jövőre már nem is szerepel a válogatottban, hiszen az osztrák bajnokság is sok idejét elveszi és többet szeretne velünk lenni.

- Igen. Krisztián jövőre harminchét éves lesz, szóval elég fáradt már. Amióta pedig Ocskay Gabi nincs mellette, nem is érzi magát olyan jól a pályán, teljesen más lett minden, mióta Gabi meghalt. Ők ketten mindig is együtt játszottak, semmihez nem volt fogható az, ahogy ők érezték egymást a pályán. Akkoriban Krisztián imádott meccsekre járni, de Gábor nélkül olyan lett, akár egy félkarú rabló. Hiányzik neki.

- A meccs után rögtön lementem hozzá és váltottunk pár szót. Az nem is kifejezés, hogy rossz kedve volt...

- Amiket itthon, Fehérváron rendeznek, azokra, ha tehetem, természetesen kilátogatok, és most is láttam az összes magyar meccset a vb-n. A kisfiam miatt ugyan sokszor nem könnyű, de szeretek meccsekre járni. A mostani, első három találkozónkat pedig nagyon jó volt látni, főleg mert én borzasztóan tudok szurkolni, izgulni. Ezt az olaszok elleni eredményt pedig megmondom őszintén, hogy valahol a szívem mélyén éreztem. Sajnáltam nagyon. Bár az első harmad után azt hittem, nem tudunk majd felállni, de mégis sikerült. A végén pedig nem volt szerencsénk.

- Ez egy vicces dolog, hiszen annyira nem voltam jártas akkoriban ebben a sportágban, nem is tudtam, hogy nálunk ilyen formában létezik...Igazából a labdarúgás volt az, ami közel állt hozzám, nagyon szerettem, mert az apukám futball bíró volt és én ebben nőttem fel. Amikor pedig először találkoztam Krisztiánnal és ő mondta nekem, hogy jégkorongozik, én azt hittem, külföldön játszik. Akkor még nem volt ez a nagy őrület, mint most, ám azt kell mondjam, hogy mióta kijárok a mérkőzésekre, nagyon megtetszett. Jó, hogy szemben a focival, pörgős és mindig vannak történések a pályán, amikre oda kell figyelni.

- Modellkedtem régen. Ami pedig a sportot illeti, kézilabdáztam, de közel nem versenyszerűen. Ha rajtam múlik, fociztam is volna, de az apukám nem engedte, mondván, hogy az nem lányoknak való sportág. Utólag rá kellett jönnöm, hogy igaza is volt... Huszonegy éves koromtól pedig saját szépségszalont működtettem. Ez nagyon jól is ment, de el kellett döntenem, hogy a szerelmet, vagy a munkát választom, én előbbi mellett döntöttem, így az ezt következő három évben Portugáliában éltem.

- Nem nagyon szeretek az életemnek erről a szakaszáról beszélni. Pedig a mai napig sokan kérdeznek Miki felől. Hét év eltelt már, de az embereket még mindig érdekli. Én viszont szeretném magamba zárni ezt a dolgot. Minden bizonnyal egy ilyen tragédiát egész életében nem tud feldolgozni az ember, ez egy olyan kereszt, amit mindvégig cipelnem kell...De új életet kezdtem és nagyon sokat köszönhetek a férjemnek, ki mindvégig mellettem volt és támogatott, segített abban, hogy újra fel tudjak állni. És persze a kisfiamnak, aki a mindenem, a szemem fénye. Teljesen más lett az életünk, mióta ő is a család része.

- Még 2005-ben találkoztunk először, de akkoriban nem igazán engedtem senkit közel magamhoz. Ő viszont már akkor is teljes mértékben mellettem állt. Kevesen ismerik az igazi oldalát, nagyon zárkózott, viszont hihetetlenül nagylelkű ember ő. Nagyon-nagy türelme van, így hozzám is az volt, és olyan szeretetet, szerelmet adott, amit senki mástól nem kaphattam volna. Nem csak hogy jól néz ki és jól is jégkorongozik tehát, hanem számomra ő az EMBER, csupa nagy betűvel.

- Inkább azt mondanám, hogy egyenesen Portugáliából. Modellként dolgoztam kint, és az után, ami Mikivel történt, nagyon sok megkeresést kaptam modellként is, de különböző televízióktól is. Úgy volt, hogy kint fogok élni, de aztán másképp döntöttem, hiszen akkora nyomás nehezedett rám és semmiképpen nem akartam hasznot húzni Miki halálából. Így hazajöttem - először a szüleimhez, és Pesten tanultam portugálul, mert akkor még úgy volt, hogy visszamegyek. De képtelen voltam megtenni- és milyen jól tettem, hogy nem tettem...

- Amikor szezon van, nem egyszerű...Természetesen egész nap a kisfiammal vagyok és amikor tehetem, kimegyek megnézni a mérkőzéseket. A kicsit még nem vittem ki meccsre, csak akkor volt velem párszor a jégcsarnokban, amikor nem voltak sokan, de azt már most látom, hogy nagyon tetszik neki a dolog. A következő idényben már biztos jön velem. Egyébként meg sokat szoktunk játszani, és, mint minden kisgyermekes anyukának, ugyanarról szólnak a napjaink, de ez így van jól.

- Nagyon remélem, hogy igen, én szeretném, de persze ha labdarúgó vagy éppenséggel kosárlabdázó akar lenni, természetesen abban is támogatni fogom, ezt ő dönti el. Ezt nem lehet előre tudni, de remélem, a gének nem fogják meghazudtolni magukat...

- Persze, szerintem ez jórészt így van. A feleségek sokat hozzátesznek ahhoz, hogy a férjeik sikeresek legyenek. Nem lehet egyszerű egyik sportoló feleségnek sem, főleg hogyha sok mérkőzés van egy szezonban, hiszen sokszor kell nélkülöznünk férjeinket és támogatnunk őket. Krisztián például harminc éve jégkorongozik és büszke vagyok arra, hogy amióta mögötte állok, nagyon sok dologban változott, nem csak sportolóként, emberként is. Szóval nagyon remélem, hogy jó hatással vagyok rá.

- Igazából legfeljebb pár mondatban, ugyanis Krisztián olyan ember, aki ha bármi történik is, nem nagyon szokott rajta még napokig rágódni. Hamarabb túlteszi magát egy-egy vereségen, azt mondta erre egyszer, hogy pontosan azért, mert már harminc éve a pályán van, így rengeteg csalódás és siker is érte már, amiket egy idő után már tud kezelni az ember.

- Épp az anyukámtól tartunk hazafelé, a szokásos családlátogatás, locsolás után. Sietnünk is kell, hiszen Krisztián holnap indul Horvátországba, ahol egy vitorlás versenyen, az Adriatic Race-en vesz majd részt. A versenyszellem tehát itt is benne van, nem csak a jégen. A nyári időszak pedig abszolút a vitorlázásról szól. Van egy saját hajónk is, ahol rendszerint a testvéremék is velünk vannak a három gyermekkel, szóval mindenképpen akkora hajóra volt szükség, amibe belefér az egész család...

Lejegyezte: A.G.