Ötkarikás hatosfogat

Amíg a nem is oly távoli múltban a nemzetközi harmadik vonalban, akkori nevén a C-csoportban sínylődött a magyar jégkorongsport, addig nehezen volt elképzelhető, hogy a magyar klubcsapatokban olyan játékosok vagy szakemberek vállaljanak szerepet, akik részt vehettek az ötkarikás játékokon.

Nagyot szólt a hír, hogy 2002 nyarán egy „igazi” olimpikon szerződött Székesfehérvárra, a junior-világbajnoki ezüstérmes, szlovák bajnok Karol Rusznyák személyében, aki a szintén fantasztikus sztárparédét hozó 1998-as naganói játékokon vett részt északi szomszédunk nemzeti csapatával. A rutinos center igazi közönségkedvenccé vált abban a három idényben, amit Fehérváron töltött, mondhatni a korszak „Banham-je” volt végtelen tapasztalatával, lenyűgöző technikai képzettségével és dörzsölt trükkjeivel.

Egy évvel később legendás edzőnk, a magyar jégkorongsport újkori történelmének egyik sikerkovácsa, Pat Cortina érkezésére is sokan felkapták a fejüket világszerte. A karizmatikus kanadai szakember még 30 éves sem volt, amikor pályaedzőként segíthette az olasz olimpiai csapat felkészülését a ’90-es évek elején, fiatal kora ellenére pedig Székesfehérváron már ismert, elismert és felettébb tapasztalt szakemberként állította fejlődő pályára klubunkat és tehetséges játékosainkat.

Az évtized második felében az EBEL-szereplésünk nyitott új kapukat mind a játékospiacon, mind az elérhető edzőket illetően. 2010 nyarán az egykori svéd legenda, a 125-szörös válogatott Ulf Weinstock kezébe került az irányítás. A szakember játékosként megannyi világbajnokság mellett a svéd válogatottal részt vett a híres 1980-as Lake Placid-i olimpián, ahol az a bizonyos „csoda” történt a jégen, hogy az ismeretlen játékosokból álló USA válogatottja nyerte az aranyérmet, nem a toronymagas favorit Szovjetunió. A bronzérmet pedig éppen Svédország játékosainak nyakába akasztották. A legmagasabb svéd edzői licenc mellett közgazdász végzettséggel is rendelkező, barátságos szakember sajnos hamar távozni kényszerült, már nem láthatta városunk karácsonyi díszkivilágítását sem, azóta pedig már a sportágtól is eltávolodott: jelenleg az egyik svéd regionális futballszövetség sportágfejlesztési igazgatójaként dolgozik.

Igazi „nagyágyú” vállalta el a csapatunk felkészítését Weinstock távozása után a kanadai Kevin Primeau személyében. A kanadai szakember edzőként hat idényt dolgozott az NHL-ben, előtte és utána is európai top-bajnokságokban irányított élcsapatokat. Személyében maradt az „olimpikon”-vonal a kispad mögött, hiszen ő is játszott az 1980-as játékokon, Kanada csapatában (igaz, egymás ellen nem léptek jégre Weinstockkal). Bár Kanada nem szerepelt valami jól, Primeau lőtte az első góljukat a tornán, amihez még hármat hozzátett, így ő maga – holtversenyben – a csapat házi gólkirálya lett.

Az egykori olimpikonok száma 2011 nyarán megduplázódott klubunknál, Primeau mester ugyanis az olasz hátvédre, Christian Borgatellóra is számíthatott csapatunk hátsó alakzatában. A sokszoros olasz válogatott bekk a 2006-os, hazai rendezésű olimpiai játékokon képviselhette Olaszországot. A neves sportoló családjának beilleszkedése nem ment zökkenőmentesen Székesfehérvárott, így pár hónappal érkezése után – a szurkolók nagy szomorúságára - visszaigazolt az olasz bajnokságba a bekk. 

Jelenlegi edzőnk, Hannu Järvenpää is testközelből tapasztalhatta meg az olimpia semmihez sem hasonlítható hangulatát, az 1992-es albertville-i játékokon. A mindig mosolygós szakember kérésünkre szívesen felelevenítette emlékeit.

„Teljesen tisztán él az emlékezetemben az első – és egyben utolsó – olimpia, amelyen részt vehettem. Ha visszatekintek a 15 éves játékospályafutásomra, úgy gondolom, annak fénypontja az volt, hogy NHL-játékos lehettem, a második helyen pedig az olimpiai játékok állnak.

Nagyon jól éreztem magam Albertville-ben! Remek volt a csapatszellem, és lehet, hogy nem mi voltunk a legjóképűbb srácok az olimpiai faluban, de mindannyian éremmel a nyakunkban akartunk hazatérni. Sajnos a negyeddöntőben keresztülhúzta a számításainkat az orosz válogatott. Hetedikek lettünk végül, az utolsó meccsen pedig éppen a hazaiakat, a franciákat vertül meg (bocs, Tony Manavian..).

A képen a finn csapatkabát egy részlete, amely ma is vezetőedzőnk irodájában lóg.

Mire emlékszem még Albertville-ből?

Például én voltam a legelső ember, aki gratulált Toni Nieminennek. Ő nyerte az aranyérmet síugrásban – mindössze 16 évesen. A második kísérletét követően éppen mellettem siklott el. Finn aranyérem és pacsi a győztessel – napokig nem is mostam kezet (mosolyog). 

Ami engem illet, jól ment a játék. Persze, el kell ismerjem, nagyszerű társak mellett jégkorongoztam. Az első sorban kaptam helyet, Mika Nieminen játszott centerposzton (vajkezű játékos, majdnem annyira, mint Sárpátki Tamás), a jobb szélső pedig egy bizonyos Teemu Selänne volt. Fél évvel az olimpiát követően az NHL-ben is megkezdte a gólgyártást – de még hogy! Egészen 76 találatig jutott újoncként (a Winnipeg Jets színeiben), ezzel a mai napig csúcstartó a ligában.

Repülőrajtot vettünk a tornán, Nyugat-Németországot 5-1-re vertük. Ha jól emlékszem, két gólt lőttem és három gólpasszt is adtam. Ez történik a jégkorongban, ha jókor van az ember jó helyen J Végül 11 pontot szereztem nyolc meccsen, a Finn Olimpiai Bizottság engem választott meg a finn csapat MVP-jének. Nem járt vele nagy pénzjutalom, de azért kaptam egy üvegből készült madarat. Még ma is a könyvespolcomon csicsereg  – 26 év elteltével.

A jégkorongozás és Toni Nieminen kezének megszorítása mellett a reggelik és az ebédek jelentették a torna fénypontját. Rengeteg sportoló népesítette be a kantint, alacsonyak és magasak, a világ minden tájáról. Jó móka volt találgatni, hogy vajon ki milyen sportágat is űz. Az olimpia minden egyes napján ugyanazt ettem: csirkét tésztával. Azóta is, ha csirkés tésztát eszem, mosoly ül ki az arcomra.

Az olimpia után minden finn olimpikon ugyanazzal a repülőjárattal tért haza. Csapattársaim annyira megkedvelték a francia borokat, hogy a repülőn is szívesen elkortyolgattak pár pohárkával. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor leszállt velünk a gép a helsinki repülőtéren, a Finn Olimpiai Bizottság elnöke hangosbeszélőn köszöntötte a járatról épp leszállni készülő sportolókat, majd hozzátette: „A hokisok nyugodtan előre engedhetnek mindenkit a kiszálláskor.”