Sofron István: Megérte minden izzadságcsepp
- 2015.05.12. 17:43
- FehervárAV19
Még ma is beleborzong, ha visszagondol a négyezer ünneplő magyarra Krakkóban, a közösen énekelt Himnuszra, és persze a feljutásra, arra a pillanatra, amikor másodpercekkel a vége előtt Szirányi lövése átvánszorgott a gólvonalon.
Eksztázis, eufória vette kezdetét. Egy olyan élmény, amit ott, abban a pillanatban nem is lehetett igazán felfogni – csak napokkal később tudatosult benne, hogy mit értek el.
Sofron István, a magyar jégkorong-válogatott egyik legtöbbre taksált csatára mesélt lapunknak élete legnagyobb sikeréről – márpedig eredményekben eddig sem volt hiány a pályafutásában.
Immár két éve szerepel a német elitligában; egy évvel Krefeldbe igazolása előtt már feljutott a csúcsra, hiszen az osztrák bajnokság gólkirálya lett, majd nagy pénzért csábították az EBEL élcsapatai, ám ő a német bajnokságot választotta.
De vajon hogyan látja a saját és a magyar hoki fejlődését a gólerős támadó, és szerinte mi kell ahhoz, hogy nemzeti csaptunk ne csak átszállójegyet váltson az A-csoportba, hanem meg is ragadjon a világ legjobbjai között?
- Meddig tartott az ünneplés, mi történt a feljutás kiharcolása óta?
- Az biztos, hogy nagy most a boldogság, hiszen feljutottunk az A-csoportba, ráadásul a válogatott tagjai is jó szezont zártak, aligha lehet bárkinek is panasza ezekben a napokban. Nem túlzok, ha azt mondom – még ha némiképp közhelyesnek is hangzik -, hogy életünk álma teljesült a világelittel.
„Még a tévében is máshogy nézem a vb-t”
- Ha egy kicsit bővebben kifejtenéd, mit is jelent ez az álom számodra, s a válogatott számára egyaránt.
- Arra gondolok, hogy eddig ezeket a srácokat csak a tévében csodáltuk, és persze most is azt tesszük, látva a világbajnokság mérkőzéseit. Szóval, sokat beszélgettünk arról, milyen nagyszerű lenne ellenük tétmeccset játszani, nem csak uli-buli hokimeccset, hanem komoly, vérre menő találkozót. És ez most megadatik nekünk. Eljutottunk egy olyan szintre, hogy ezekkel a csapatokkal, ezekkel a nagyszerű jégkorongozókkal mi tényleg összemérhetjük az erőnket.
- Mennyi idő után tudatosult bennetek, hogy valójában mit értetek el?
- Kellett néhány nap, az biztos, hogy leülepedjenek a dolgok, s felfogjuk, átérezzük, hogy azt valósítottuk meg, amire mindig is vágytunk. Mindenki tudta, hogy feljutás, meg A-csoport, meg hokiláz, hiszen 2008-ban erre volt már egyszer példa, de amikor ott vagy, és aktív részese vagy ennek az egésznek, az valami csodálatos. Saját magamon pedig azt érzem, hogy teljesen más szemmel nézem a tévében a most zajló A-csoportos világbajnokságot, mint korábban. Komolyan mondom, az ember el sem hiszi, hogy mi történt. Öt éven keresztül harcoltunk azért, hogy feljussunk, mindig a feljutásért mentünk, és mindig csak egy hajszálon múlott a siker. Most, Krakkóban a saját bőrünkön érezhettük, mit jelent egyetlen gól egy csapat, egy nemzet életében. Képes megváltoztatni mindent. Mondom, egyetlen gól. Valakinek az álmai valósulnak meg általa, másnak meg hatalmas kudarc. Örülök, hogy ezúttal a másik oldalon álltunk, s megtapasztaltuk, milyen érzés feltétlenül örülni. Ez a csúcs az életemben, néha még most is könnybe lábad a szemem.
- Mi a különbség a mostani és a szapporói feljutás között?
- Van különbség, mert az eltelt hét év alatt megváltozott a vb lebonyolítási rendszer, és sokat változott a játék is. Most már ugyan két csapat jut fel, de a válogatottak sokkal erősebbek, ráadásul őrült gyors lett a játék. Az is furcsa, hogy amíg korábban Japánt és Ukrajnát kellett megverni a nagy sikerhez – és micsoda bravúrnak számított az, ha összejött -, addig most szinte ezek a leggyengébb ellenfelek. Ugyanakkor az olaszok és ma már a lengyelek is óriási erőt képviselnek. A magyar hoki fejlődésére pedig jó példa, hogy az osztrákokat 37 év után vertük meg először, az olaszokat meg negyven valahány esztendőt követően. Ezek a számok nem hazudnak. Természetesen mindkét feljutás nagy dolog, ugyanakkora értéke van, hiszen 2008-ban egy másik rendszerben kellett eredményesnek lenni, s az is sikerült.
Megtörtént a generációváltás
- Mit gondolsz, mire lehet képes ez a válogatott a világ legjobbjai ellen? Óriási bravúr a feljutás, de vajon lehetnek-e merészebb álmaink, gondolhatunk-e a bentmaradásra, vagy…?
- Aki követi a mostani világbajnokság eseményeit, az láthatja, hogy a kisebb csapatok is okoznak meglepetéseket. Ezek után mi sem állhatunk úgy oda, hogy oké, feljutottunk, örüljünk, aztán majd szépen kiesünk, és megint évekig küszködünk a visszajutásért. Nem! A magyar jégkorong következő reális célja a bentmaradás, ami ugyanolyan reális cél, mint a feljutás volt. Ehhez persze szükség van szerencsére, jó formára, jól összerakott válogatottra, akiknek a tagjai száz százalékot nyújtanak, s akkor bent lehet maradni egy ilyen komoly vb-n is. Két éve Fehéroroszországot is sikerült legyőznünk, kint a világbajnokságon Szlovákia ellen is majdnem összejött a bravúr, úgyhogy ha kifogunk pár jó meccset, akkor okozhatunk mi is meglepetést. Nincsenek ma már olyan távolságban egymástól a különböző bajnokságok és válogatottak, mint korábban. Kóger Danival sokat beszélgettünk erről, s arra jutottunk, hogy miért ne léphetnénk át még egy akadályt?! Arra jutottunk, hogy igenis bent fogunk maradni és kész!
- Tokaji Viktor nyilatkozta azt a hazatérés után, hogy ki kell jelenteni: megtörtént a generációváltás. Hogy látod mindezt belülről?
- Megtörtént, valóban. Ez már csak azért is fontos, mert sokan azt hitték, hogy a régi, aranygeneráció után nem fogjuk tudni betölteni az űrt. Ez a feljutás jó igazolás ennek ellenkezőjére. A magyar hokinak egyébként is szüksége van a sikerekre, ahogyan szükség volt Szapporóra is ahhoz, hogy utána akadémiák létesüljenek, hogy a TAO-támogatás segítse a sportágat és még sorolhatnám. Ma ott tartunk, hogy az akadémiáról kikerült Erdély Csanád és Vincze Péter nem csak válogatott lett, hanem fontos részesei a sikernek, hasznos tagjai a csapatnak. Nekem egyfajta kettős érzésem van 27 évesen, hiszen én már belecsöppentem ebbe a fejlődő szakaszba, de azért még nem akadémián tanultam a jégkorong alapjait. A többi gyereken viszont lázni a fejlődést. Érezni rajtuk a jó körülményeket, a jó edzők munkáját, a több jégidőt, a nagyobb odafigyelést. Ha korábban is ilyen körülmények lettek volna, akkor még nagyobb sikerekről beszélhetnénk most.
A Fehérvár a KHL-ben, egy új csarnokkal
- Veled kapcsolatban kihagyhatatlan, hogy két éve immár a német bajnokságban szerepelsz. Miben fejlődtél?
- Még nagyon fiatal, 24 éves voltam, amikor kijöttem, s az előző évben lettem gólkirály az EBEL-ben. Ezt csak azért említem, mert nekem, magyar jégkorongozóként gólkirályi címig kellett jutnom ahhoz a cseppet sem gyenge osztrák ligában, hogy felfigyeljenek rám. Egy svéd, egy finn, egy kanadai vagy egy amerikai hokisnak nem kell ennyit elérnie ahhoz, hogy odavigyék olyan kaliberű csapathoz, mint a Krefeld. Ahol természetesen kiválóan érzem magam, bár az első év légiósként, távol a családtól, nehéz volt. Idegenbe, egy gyorsabb, erősebb ligába kerültem, ahol sokkal nagyobb a profizmus, nem beszélve a körülményekről, a lehetőségekről, hát eleinte bizony furcsa volt és szokatlan. De szerencsére a beilleszkedéssel nem volt gond, jól ment a játék is, első sorba kerültem, úgyhogy nem szólhatok. Az meg, hogy hosszabbítanak velem, nagy szó egy ilyen csapatnál.
- Mennyire volt ez nagy ugrás az eddigiekhez képest?
- Óriási ugrás volt. Magyarországon a Volán a legprofibb és a legjobb feltételeket kínáló klub, de amikor a német csapatom ötször annyi pénzből gazdálkodik, akkor az ember csak ámul. Van egy új, kilencezres arénánk, minden csapattársam kap autót, lakást, és tényleg, maga a ruha, a melegítők, a felszerelés, a táplálék-kiegészítők, a csoki, a protein, minden olyan szintű, akár egy NHL-es csapatnál.
- Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mennyire reális a hazatérés gondolata, netán ennél is feljebb lépnél?
- Bármi megtörténhet. Ugyanúgy, mint idáig, most is minél magasabb szinten szeretnék jégkorongozni, ezért is választottam a német ligát, hogy meglássam, mire vagyok képes. Jó pár év előttem van még, legalábbis remélem, és igen, szereznék még itthon is játszani. Mondjuk, ha a Fehérvár a KHL-ben indulna, s lenne egy új csarnoka. Ha megöregszem, bízom benne, hogy szívesen fogadnak majd. De bárhogy is alakul, az a krakkói pillanat, amikor négyezer magyar szurkolóval együtt énekeltük a Himnuszt, rádöbbentett: azért a felhőtlen örömért megérte a sok munka, lemondás, edzés, szenvedés, minden egyes izzadságcsepp. Leírhatatlan, hullámokban önt el az érzelem, libabőrös lesz a kezem, a hátam, hogy az utolsó, mindent eldöntő meccsen 15 ezer szurkoló előtt játszhattunk.
- És most, a pihenésé a főszerep?
- Két hét telt el a vb óta, megvolt már a pihenés, mentünk ide-oda a családdal, a barátokkal. De a hét közepén kezdődik a mozgás, a futás, mert a jövő héttől már kemény munka vár ránk. Két és fél hónap, s itt az új szezon, aminek a vége az A-csoportos világbajnokság. Úgyhogy lazításról - szó sem lehet…
Andics Gábor
Sofron István, a magyar jégkorong-válogatott egyik legtöbbre taksált csatára mesélt lapunknak élete legnagyobb sikeréről – márpedig eredményekben eddig sem volt hiány a pályafutásában.
Immár két éve szerepel a német elitligában; egy évvel Krefeldbe igazolása előtt már feljutott a csúcsra, hiszen az osztrák bajnokság gólkirálya lett, majd nagy pénzért csábították az EBEL élcsapatai, ám ő a német bajnokságot választotta.
De vajon hogyan látja a saját és a magyar hoki fejlődését a gólerős támadó, és szerinte mi kell ahhoz, hogy nemzeti csaptunk ne csak átszállójegyet váltson az A-csoportba, hanem meg is ragadjon a világ legjobbjai között?
- Meddig tartott az ünneplés, mi történt a feljutás kiharcolása óta?
- Az biztos, hogy nagy most a boldogság, hiszen feljutottunk az A-csoportba, ráadásul a válogatott tagjai is jó szezont zártak, aligha lehet bárkinek is panasza ezekben a napokban. Nem túlzok, ha azt mondom – még ha némiképp közhelyesnek is hangzik -, hogy életünk álma teljesült a világelittel.
„Még a tévében is máshogy nézem a vb-t”
- Ha egy kicsit bővebben kifejtenéd, mit is jelent ez az álom számodra, s a válogatott számára egyaránt.
- Arra gondolok, hogy eddig ezeket a srácokat csak a tévében csodáltuk, és persze most is azt tesszük, látva a világbajnokság mérkőzéseit. Szóval, sokat beszélgettünk arról, milyen nagyszerű lenne ellenük tétmeccset játszani, nem csak uli-buli hokimeccset, hanem komoly, vérre menő találkozót. És ez most megadatik nekünk. Eljutottunk egy olyan szintre, hogy ezekkel a csapatokkal, ezekkel a nagyszerű jégkorongozókkal mi tényleg összemérhetjük az erőnket.
- Mennyi idő után tudatosult bennetek, hogy valójában mit értetek el?
- Kellett néhány nap, az biztos, hogy leülepedjenek a dolgok, s felfogjuk, átérezzük, hogy azt valósítottuk meg, amire mindig is vágytunk. Mindenki tudta, hogy feljutás, meg A-csoport, meg hokiláz, hiszen 2008-ban erre volt már egyszer példa, de amikor ott vagy, és aktív részese vagy ennek az egésznek, az valami csodálatos. Saját magamon pedig azt érzem, hogy teljesen más szemmel nézem a tévében a most zajló A-csoportos világbajnokságot, mint korábban. Komolyan mondom, az ember el sem hiszi, hogy mi történt. Öt éven keresztül harcoltunk azért, hogy feljussunk, mindig a feljutásért mentünk, és mindig csak egy hajszálon múlott a siker. Most, Krakkóban a saját bőrünkön érezhettük, mit jelent egyetlen gól egy csapat, egy nemzet életében. Képes megváltoztatni mindent. Mondom, egyetlen gól. Valakinek az álmai valósulnak meg általa, másnak meg hatalmas kudarc. Örülök, hogy ezúttal a másik oldalon álltunk, s megtapasztaltuk, milyen érzés feltétlenül örülni. Ez a csúcs az életemben, néha még most is könnybe lábad a szemem.
- Mi a különbség a mostani és a szapporói feljutás között?
- Van különbség, mert az eltelt hét év alatt megváltozott a vb lebonyolítási rendszer, és sokat változott a játék is. Most már ugyan két csapat jut fel, de a válogatottak sokkal erősebbek, ráadásul őrült gyors lett a játék. Az is furcsa, hogy amíg korábban Japánt és Ukrajnát kellett megverni a nagy sikerhez – és micsoda bravúrnak számított az, ha összejött -, addig most szinte ezek a leggyengébb ellenfelek. Ugyanakkor az olaszok és ma már a lengyelek is óriási erőt képviselnek. A magyar hoki fejlődésére pedig jó példa, hogy az osztrákokat 37 év után vertük meg először, az olaszokat meg negyven valahány esztendőt követően. Ezek a számok nem hazudnak. Természetesen mindkét feljutás nagy dolog, ugyanakkora értéke van, hiszen 2008-ban egy másik rendszerben kellett eredményesnek lenni, s az is sikerült.
Megtörtént a generációváltás
- Mit gondolsz, mire lehet képes ez a válogatott a világ legjobbjai ellen? Óriási bravúr a feljutás, de vajon lehetnek-e merészebb álmaink, gondolhatunk-e a bentmaradásra, vagy…?
- Aki követi a mostani világbajnokság eseményeit, az láthatja, hogy a kisebb csapatok is okoznak meglepetéseket. Ezek után mi sem állhatunk úgy oda, hogy oké, feljutottunk, örüljünk, aztán majd szépen kiesünk, és megint évekig küszködünk a visszajutásért. Nem! A magyar jégkorong következő reális célja a bentmaradás, ami ugyanolyan reális cél, mint a feljutás volt. Ehhez persze szükség van szerencsére, jó formára, jól összerakott válogatottra, akiknek a tagjai száz százalékot nyújtanak, s akkor bent lehet maradni egy ilyen komoly vb-n is. Két éve Fehéroroszországot is sikerült legyőznünk, kint a világbajnokságon Szlovákia ellen is majdnem összejött a bravúr, úgyhogy ha kifogunk pár jó meccset, akkor okozhatunk mi is meglepetést. Nincsenek ma már olyan távolságban egymástól a különböző bajnokságok és válogatottak, mint korábban. Kóger Danival sokat beszélgettünk erről, s arra jutottunk, hogy miért ne léphetnénk át még egy akadályt?! Arra jutottunk, hogy igenis bent fogunk maradni és kész!
- Tokaji Viktor nyilatkozta azt a hazatérés után, hogy ki kell jelenteni: megtörtént a generációváltás. Hogy látod mindezt belülről?
- Megtörtént, valóban. Ez már csak azért is fontos, mert sokan azt hitték, hogy a régi, aranygeneráció után nem fogjuk tudni betölteni az űrt. Ez a feljutás jó igazolás ennek ellenkezőjére. A magyar hokinak egyébként is szüksége van a sikerekre, ahogyan szükség volt Szapporóra is ahhoz, hogy utána akadémiák létesüljenek, hogy a TAO-támogatás segítse a sportágat és még sorolhatnám. Ma ott tartunk, hogy az akadémiáról kikerült Erdély Csanád és Vincze Péter nem csak válogatott lett, hanem fontos részesei a sikernek, hasznos tagjai a csapatnak. Nekem egyfajta kettős érzésem van 27 évesen, hiszen én már belecsöppentem ebbe a fejlődő szakaszba, de azért még nem akadémián tanultam a jégkorong alapjait. A többi gyereken viszont lázni a fejlődést. Érezni rajtuk a jó körülményeket, a jó edzők munkáját, a több jégidőt, a nagyobb odafigyelést. Ha korábban is ilyen körülmények lettek volna, akkor még nagyobb sikerekről beszélhetnénk most.
A Fehérvár a KHL-ben, egy új csarnokkal
- Veled kapcsolatban kihagyhatatlan, hogy két éve immár a német bajnokságban szerepelsz. Miben fejlődtél?
- Még nagyon fiatal, 24 éves voltam, amikor kijöttem, s az előző évben lettem gólkirály az EBEL-ben. Ezt csak azért említem, mert nekem, magyar jégkorongozóként gólkirályi címig kellett jutnom ahhoz a cseppet sem gyenge osztrák ligában, hogy felfigyeljenek rám. Egy svéd, egy finn, egy kanadai vagy egy amerikai hokisnak nem kell ennyit elérnie ahhoz, hogy odavigyék olyan kaliberű csapathoz, mint a Krefeld. Ahol természetesen kiválóan érzem magam, bár az első év légiósként, távol a családtól, nehéz volt. Idegenbe, egy gyorsabb, erősebb ligába kerültem, ahol sokkal nagyobb a profizmus, nem beszélve a körülményekről, a lehetőségekről, hát eleinte bizony furcsa volt és szokatlan. De szerencsére a beilleszkedéssel nem volt gond, jól ment a játék is, első sorba kerültem, úgyhogy nem szólhatok. Az meg, hogy hosszabbítanak velem, nagy szó egy ilyen csapatnál.
- Mennyire volt ez nagy ugrás az eddigiekhez képest?
- Óriási ugrás volt. Magyarországon a Volán a legprofibb és a legjobb feltételeket kínáló klub, de amikor a német csapatom ötször annyi pénzből gazdálkodik, akkor az ember csak ámul. Van egy új, kilencezres arénánk, minden csapattársam kap autót, lakást, és tényleg, maga a ruha, a melegítők, a felszerelés, a táplálék-kiegészítők, a csoki, a protein, minden olyan szintű, akár egy NHL-es csapatnál.
- Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mennyire reális a hazatérés gondolata, netán ennél is feljebb lépnél?
- Bármi megtörténhet. Ugyanúgy, mint idáig, most is minél magasabb szinten szeretnék jégkorongozni, ezért is választottam a német ligát, hogy meglássam, mire vagyok képes. Jó pár év előttem van még, legalábbis remélem, és igen, szereznék még itthon is játszani. Mondjuk, ha a Fehérvár a KHL-ben indulna, s lenne egy új csarnoka. Ha megöregszem, bízom benne, hogy szívesen fogadnak majd. De bárhogy is alakul, az a krakkói pillanat, amikor négyezer magyar szurkolóval együtt énekeltük a Himnuszt, rádöbbentett: azért a felhőtlen örömért megérte a sok munka, lemondás, edzés, szenvedés, minden egyes izzadságcsepp. Leírhatatlan, hullámokban önt el az érzelem, libabőrös lesz a kezem, a hátam, hogy az utolsó, mindent eldöntő meccsen 15 ezer szurkoló előtt játszhattunk.
- És most, a pihenésé a főszerep?
- Két hét telt el a vb óta, megvolt már a pihenés, mentünk ide-oda a családdal, a barátokkal. De a hét közepén kezdődik a mozgás, a futás, mert a jövő héttől már kemény munka vár ránk. Két és fél hónap, s itt az új szezon, aminek a vége az A-csoportos világbajnokság. Úgyhogy lazításról - szó sem lehet…
Andics Gábor