Szezonértékelő Ocskay Gáborral

Kezdjük a szezon összefoglalójával. Az EBEL-csapat várakozásokon alul teljesített, milyen okokra volt visszavezethető ez a teljesítmény?
Ha az egész évet nézzük, számomra óriási csalódás a szereplés. Nem is az, hogy nem kerültünk a playoffba, hanem az, hogy az EBEL-ben való szereplésünk alatt ilyen gyenge szezonunk az elsőn kívül nem is volt. Ezen kívül minden évben több kellemes és szép emlékünk is volt, mint most. A problémák már a szezon elején kezdődtek. Elég komolyan felmerült már akkor, október végén, hogy valamit lépni kell, a lépés pedig Rob Pallintől való megválás lett volna. A  menedzsment azonban ekkor még nem hozta meg ezt a döntést. Ugyanebben az időszakban egy csonka csapattal volt egy nagyon jó szériánk, elkezdett kisütni a nap, de tudtuk, hogy ez a csoda nem fog a szezon végéig tartani. Mindig abban reménykedtünk, hogy felépülnek a sérültjeink. A szezon elején már tisztában voltunk azzal, hogy vannak nem százszázalékos játékosaink – így például Bartalis István is, aki csak novemberben csatlakozhatott hozzánk, de még jó ideig érezhető volt rajta a meccshiány. Eközben más okok miatt is egyre inkább csúszott ki a talaj a csapat lába alól, ennek megakadályozása pedig túl nagy feladatnak bizonyult az edzői team számára.

Maga a játékosanyag sem biztos, hogy alkalmas volt arra, amit mi célul tűztünk ki, főleg úgy, hogy több kulcsemberünk sérülés miatt nem játszott és a gólvágónak igazolt játékosok nemhogy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, de meg is kellett tőlük válnunk. Nagyon hiányoztak ezek a pontok mérkőzésről mérkőzésre. Ugyanakkor a magyar játékosok sem jeleskedtek ebben, több húzóemberünk első góljára is tíznél több fordulót kellett várni. A szezon során végig gyengélkedtünk elől, de hogy pozitívumot említsek, a hátsó alakzat sokkal jobban teljesített.

Nagyon visszaesett az emberelőnyös játékunk, volt olyan része a szezonnak, amikor 8-9 százalékos mutatóval rendelkeztünk, ez a tavalyi 20 százalék fényében különösen gyenge teljesítmény. Ez a hullámzás végig jellemző volt, emellé még több sérülés jött, a május-júniusban összerakott keret a szezon során 10 mérkőzést sem játszott együtt azonos felállásban. Komoly fluktuáció volt a csapatban, ekkor érkezett Antonin Manavian, aki nagyon jól játszott, remek csapatember volt, de a többi légiós védőre sem lehet panasz. Rajna Miklós is nagyon jól teljesített végig a szezon során. Hetényi Zoltán sajnos kicsit kevesebbet szerepelt, de nála a betegsége után kérdéses volt, hogy mikor éri el az az előtti szintet, ő is biztosan csalódott a kevesebb lehetőség miatt.

Hannu  Järvenpää januárban átvette a csapat irányítását. Érkezésével reménykedtünk abban, hogy a középszakaszban valami nagyon jó történik és el tudjuk érni a rájátszást érő a helyet. Az első két mérkőzésen ki is nyílt a kapu, de sajnos a következő fordulókban kevésnek találtattunk. Az egész szezonban gyakorlatilag nehéz lenne kiválasztani egy olyan periódust, amikor kimondottan jól játszott a gárda, valóban jó játékot csak egy-egy harmadon keresztül mutattak a fiúk.  A legnagyobb probléma az, hogy idén elvesztettük a csapat arcát, a karakterét. Kintről nehéz volt felfedezni bármit, ami a tudatosságra utalt volna.

A szezon végén részt vettünk a Magyar Kupán, itt többször nagyon gyengén teljesített a csapat, de tudni kell, hogy ebben az időszakban a vezetőedző olyan munkát végzett a csapattal, ami már a világbajnokságra való felkészítés jegyében történt. Elég sok olyan fizikai feladatot végzett a csapat, ami több játékosnak új volt. Az elmúlt két évben ilyen edzések nem domináltak az edzéstervben. Mondhatni, hogy kisebb mosoly került a szurkolók, szimpatizánsok, szponzorok és székesfehérváriak arcára a Magyar Kupa szereplés miatt, bár a szombati napon az elődöntőben nem volt megfelelő a csapat teljesítménye.

A felelősség közös, nekem óriási szerepem van abban, hogy ez idáig fajult, másrészt részese ennek a menedzsment, az edzők és a játékosok is. Nagyon át kell gondolnunk a jövő évet, de nem szabad sokáig beszélni, hanem  el kell kezdeni építeni a jövőt.

Mi zajlott a háttérben, hogy oszlik meg a közös felelősség?

Ha az okokat nézzük,  több oka is van a gyenge szereplésnek. Kezdjük az edzői vonalról: nem úgy kezdtük a szezont, ahogy kellett volna. Ezt természetesen döntően befolyásolta a tavalyi két kulcsemberünknek az egészségi állapota, Frank Banhamre és Andrew Sarauerre gondolok, illetve ide sorolható még az új légiósok nem megfelelő teljesítménye. Gyakorlatilag az első időszakra ez nagyon rányomta a bélyegét, de a problémákat már a felkészülési mérkőzéseken is jól lehetett látni.
A szűk menedzsment, aki már második éve irányítja a klubot, főleg azzal, hogy idén két csapat lett, nagy feladat elé állította a szervezetet. A két felnőtt csapatnak vannak anyagi vonzatai is, de ezt közösen vállaltuk, panaszkodásnak helye nincs, meg kellett oldani a feladatot.
Ideálisnak semmiképp sem volt nevezhető az a hangulat, ami a háttérben volt. Ennek oka az volt, hogy elszigetelten dolgoztak a különböző területek, az EBEL, MOL Liga, EBYSL és EBJL csapatok edzői. A későbbiekben egy azonos irányba húzó, egységes szerkezetté kell alakulnia. Ezt a filozófiát, mint alapvetést, mindenkinek el kell fogadni és támogatnia kell azt. Ezt a hierarchiát, mint az orgonasípoknál, meg kell határozni és be kell tartani, mindenkinek tudnia kell, ki a legnagyobb és ki határozza meg az útvonalat.
Mindenhol, házasságokban, az üzleti életben és a sportban is vannak konfliktusforrások, nálunk ez egyértelműen az eredménytelenség. Ez a hangulat főleg az EBEL-csapatra levetítve jött be a rendszerbe. Az eredménytelenség mellett egy másik probléma is felütötte a fejét, ez pedig  a szakmai féltékenység volt. Nem titok, hogy nehéz volt az edzői csapatokat rávezetni arra, hogy egyeztessenek, üljenek le és beszéljék át hétről-hétre az aktuális feladataikat.  Egyértelmű, hogy a vezetőség felelőssége is az, hogy ezt a fajta együttműködést nem sikerült elősegíteni. Nem szeretnék Rob Pallinnel foglalkozni, az a történet lezárult, de sok problémát megoldott volna, ha jobb lett volna a viszony a vezetőedzők között.
A játékosokon belül csatároknál vannak komoly problémák. Többen a várakozás alatt teljesítettek, vannak, akik sérülések, betegségek és a mérkőzéshiány miatt, másoktól pedig képességeikhez mérten a menedzsment alapból sokkal többet várt volna.

Milyen tapasztalatokkal bír ez a szezon a jövőre nézve? Mi az amit másképp kell csinálni?

A menedzsment a Magyar Kupa óta nagyon intenzíven tevékenykedik a jövővel kapcsolatosan. A három éves tervezett program harmadik része nagyon rosszul sikerült, főleg az EBEL tekintetében.  A MOL Liga csapat teljesítménye viszont több, mint elfogadható volt.
A jövőre nézve a feladatunk az, hogy pontosan meghatározzuk a vezetőedzők feladatát. Olyan edzők kellenek, akik rá tudják irányítani a játékosaikat a megfelelő útra. Az Akadémia 6 éves, nagyon sok érett vagy félig érett almánk van. A meglévő játékosokat kell tovább fejleszteni és minél több ilyen fiatalt kell felnevelnünk. Tavaly két fiatalunk kint volt Krakkóban, ezt az irányt kell folytatni. Nem kellenek zsoldosok, mindegy, hogy magyar vagy légiós, nincs szükség olyanokra, akik nem állnak be a sorba. Az ilyen játékossal már a szerződés aláírását megelőzően meg fognak szakadni a tárgyalások, aki pedig vállalja a feltételeket, de nem teljesíti, attól a szezon közben köszönünk el.
Az elmúlt 15 évben olyan közönségbázist alakítottunk ki, ami példaértékű országos szinten. Ennek a megtartása óriási feladat egyrészt a vezetés részére,  de még nagyobb része a csapatnak van, mert ők játszanak itthon 30-35 mérkőzést, a szurkolók miattuk vesznek bérletet, nem a menedzsment miatt. Nekünk itt háttérszerepünk van, a mi felelősségünk a helyes útvonal meghatározása. Ha valaki unott arccal vagy nem szívesen hajtja végre a munkát, ami a mi esetünkben tulajdonképpen egy játék (mert egy sportoló gyakorlatilag azért kap pénzt, hogy azt csinálja, amit szeret), a néző azonnal észreveszi és elvesztjük a bizalmát. Nekünk olyan emberek kellenek, akik mentálisan, morálisan, emberileg példaképek az utca emberének is és a hokis utánpótlásnak is. Nekünk azokat kell megtalálnunk, akik itt Székesfehérváron kék-fehér színekben a városért, a csapatért szeretnének játszani.
A közönségünk ismeri a hokit, nagyon is jól, és meg tudja állapítani, hogy egy kevésbé eredményes szereplés mögött milyen okok állhatnak. A közönség nem azt hiányolta most sem, hogy nem mi játsszuk a döntőt a Salzburggal, hanem egy csomó olyan mérkőzést láttak, amikor meglehetőségen gyenge teljesítmények jöttek. Olyan kritikus helyzetekben ejtettünk felesleges hibákat, amik az egész csapat több hónapos munkáját ásták alá. Ezek azok a dolgok, amiket a karmester tud kézben tartani, aki nálunk a vezetőedző. Ha a zenészek külön-külön játsszák a kottájukat, akkor olyan hangzás lesz, mint itt az elmúlt szezonban.
A következő három évnek az kell, hogy legyen a célja, hogy egy nagyon erős fehérvári és Akadémiából kinőtt magot kineveljünk, akik itt szeretnének játszani és innen szeretnének nagyobb karriert befutni. Új rendszert kell létrehozni, egy olyan fiatal, alázatos, a klubért és a városért tevő csapatra van szükség, amely meggyőzi a szurkolókat, illetve szponzorokat. Reményeink szerint olyan játékosok fognak itt játszani, akik ezeknek a kritériumoknak megfelelnek.

Mi volt az elv az igazolások során és mennyire váltották be a játékosok a hozzájuk fűzött reményeket? Milyen légiós igazolások várhatók a jövőben?
A légiósok általában ajánlások alapján kerülnek hozzánk, a vezetőedzővel egyeztetve, hisz  Ő tudja, hogy  milyen posztra milyen játékosokat keres. A szezon előtt Rob Pallin ajánlására került ide Ryan Martinelli, Brendan Connolly, Aaron Brocklehurst, valamint Chris Francis. Nem lehet azt mondani, hogy jól sültek el ezek az igazolások.
Chris Francis ugyan végigjátszotta a szezont, a próbaszerződése alatt nagyon meggyőző volt, ám amint véglegesítettük a szerződését, látványosan visszaesett. Az ilyen kérdések kezelése és megoldása az edzők felelőssége. Két légiós csatártól megváltunk, majd szintén a vezetőedző kérésére hoztuk Ryan Kinasewichet, de a szezon megmutatta, nem kellett volna ennyire megbíztunk a vezetőedző és köreinek ajánlásában. Amilyen jó volt a korábbi évek légiósigazolása, idén a csatárok közül senki sem volt, aki az elvárt teljesítményt nyújtotta volna, ez a pontlistából jól látszik is.
Hozzá kell tenni, hogy a MOL Ligába igazolt játékosok közül arányosan jóval jobb teljesítmények alakultak ki, ezért is volt enyhe vita a menedzsment és az akkori vezetőedző között. Rob Pallin nagyon szerette volna Chris Bodót és Brance Orbant fent látni az EBEL-csapatban. Elmondtuk neki, hogy onnan ne mozgasson játékosokat, hiszen ezért van egy erős kerete.
Nem szerettük volna és nem is szeretnénk a légiósarányokat megváltoztatni, a csapat maximum negyedét szeretnénk külföldi játékosokkal feltölteni. A cél az, hogy a magyar játékosok sokat és jól játsszanak és dinamikusan tudjanak fejlődni. Ebben sem voltak azonosak az érdekek, az edzőt nyomasztotta a csapat gyenge teljesítménye, minden külső tényezőben hibát keresett emiatt, de neki is bele kellett volna nézni a tükörbe. Sajnos nem volt csapatunk. Sem edzői csapat, sem csapatkohézió nem volt, hiányoztak a vezérek, akik ezeken a kritikus helyzeteken emberileg és játéktudásilag is át tudták volna segíteni a csapatot.
A következő 3 éves ciklusban én hátra fogok állni, ez eldöntött tény, de azt mindenképpen szeretném látni, hogy a hazai és a légiós játékosok aránya nem borul fel nálunk. Nem szabad a zágrábi KHL-csapat vagy a Bolzano példáját követni, ahova tömegével érkeznek a légiósok. Látszik, hogy az a nézőknek sem vonzó.
Viszont nem egyszerű dolog ez sem, mert itt 2007-től mindig voltak meghatározó magyar játékosok. Bármilyen légióst hoztunk ide, voltak Ladányi-Vas-Sofron vagy Palkovics-Ocskay vagy Kovács Csaba kaliberű hazai játékosok, akik ott voltak pontokban, teljesítményben a külföldiek előtt.
Idén ez sajnos nem így volt. A légiós támadóink nem igazán váltak be és a magyar játékosoknak sem sikerült igazán maradandót alkotniuk.

Lezárult most a három éves klubstratégia. Hogy sikerült a fiatalok beépítése a felnőtt csapatba?
A tavalyi évet, ha nézzük, Reiter Attila már az EBEL-csapatban játszott, Vincze Péter, Sárpátki Tamás és Erdély Csanád szintén. Ebben az évben Vincze és Sárpátki alapemberré váltak, Erdély Csanád, ha itt játszana, biztosan alapember lenne, Szaller Márk pedig többször kapott lehetőséget. Jelen pillanatban a legidősebb akadémista generáció, akikből 15 ember a MOL Liga csapatban játszott, komoly esélyt kap arra, hogy felfelé lépjen. Ehhez nagyon sok, kemény és alázatos munka kell. Hátvédposzton van a legnagyobb verseny, a fiatalokból bárki odakerülhet jövőre és ott is lesznek a felnőtt bő keretben. Éles lesz a verseny, hogy kik fognak fent megragadni, míg a többiek pedig a MOL Liga csapatban csiszolódhatnak tovább. A csatároknál is hasonló a helyzet, ott van például Szabó Krisztián, aki az elején sok lehetőséget kapott, most lesz 20 éves, de egy robbanáshoz nem mindenkinek elég egy szezon. Annak idején Softon István sem volt rögtön meghatározó játékos az EBEL-ben, jó másfél szezonon keresztül csak epizódszerepek jutottak neki. Ezt az utat végig kell járni.
Az Akadémián nagyon sok nagyon tehetséges játékos felnőtt, és az, hogy itt fent nagyon sok tehetséges gyerek van, aki közel van a kapuhoz, nagy részben Tyler Dietrichnek és Kiss Dávidnak köszönhető. Az ezt megelőző három évben a felső korosztállyal együtt dolgozva az az edzőpáros kiváló munkát végzett. Most Kiss David első éves vezetőedzőként mindent megnyert, amit lehetett, de mondhatom Faragó Gyulát is aki a serdülő és az előkészítő korosztályban is nagyot alkotott. Van tehát az edzőink közül is kiemelendő.
Volt nekünk pár évvel ezelőtt egy fiatal egyetemistánk (Derek Ryan – a szerk.), aki most az NHL-ben is bemutatkozhatott. Minden fiatal előtt nyitva van ez a kapu, természetesen munka, alázat és a cél, hogy nagy hokis akar lenni, szükséges hozzá. Nekünk, mint menedzsmentnek az a feladatunk, hogy a magyar és a fehérvári viszonyokhoz képest ehhez minden segítséget megkapjanak szakmailag és infrastruktúrában is. Az EBEL-ben nem ott állunk a lehetőségeink terén, ahol idén végeztünk. Minden adva van, ami ahhoz szükséges, hogy egy játékos jó állapotban legyen. A városhoz való lojalitás, az alázat és a mellkasunk bal oldalán lévő kis szerv, a szív nagyon fontos ahhoz, hogy tovább lépjünk. Az az edző, akit keresünk, ezeket az értékeket kell, hogy képviselje. Fiatal, hajtós, de nem érdemtelenül fiatal csapatra van szükségünk úgy, hogy a csapatba való kerülés kemény akadálypályát jelentsen a fiataloknak, akik oda akarnak kerülni. Aki megfelel a szempontoknak, szép karriert tud befutni.

Hogyan látja az Akadémia edzőinek helyzetét? Sikerült-e erősíteni a felnőtt- és utánpótlásedzők között lévő kapcsolatot, kommunikációt, együttműködést?
Az Akadémia kérdéseiben Fekti István a kompetens személy, a döntéseket ő hozza meg, nyilván a menedzsmenttel egyeztetve. Minket leginkább a legfelső öt, az U16, U18, U20, MOL Liga- és az EBEL-csapat érint. Ezen gárdák edzői teamjeinek azonos tematika szerint kell dolgozniuk. Ha mindegyik csapat másképp dolgozik, más prioritások vannak az edzőknél, akkor kaotikussá válik a helyzet. Persze nem arról van szó, hogy mindenkinek, mind a 120 embernek ugyanúgy kell bemelegíteni. Minden edzőnek van valamilyen elképzelése, szükséges is a kreativitás, de az alaptaktikának, az alapelemeknek egyezniük kell. Ehhez pedig teljes harmóniára van szükség e között a 10 ember, az 5 páros között. Egy célért kell dolgozniuk. Mi egy nagy hagyományokkal rendelkező székesfehérvári jégkorongklub vagyunk, azért pedig tenni kell, hogy ez továbbra is így folytatódjon. Ezt mindenkinek meg kell értenie.
A lényeg, hogy az edzők ne csak egy munkahelyként tekintsenek a klubra, ahova bejönnek „x” órát dolgozni, aztán ha jók az eredmények az jó, ha nem jók, az se baj, majd lesz valahogy, eltöltök itt néhány szezont, aztán tovább állok. Kell, hogy legyen az edzőben ambíció, hogy a legjobb legyen a csapata, először határokon belül, aztán ha van lehetősége feljebb lépni, akkor ne habozzon, menjen. Képezze magát tovább! Nálunk megvolt a lehetőség az utóbbi években a fiatal edzők számára, hogy aki akart,  olyan szakemberekkel találkozhatott Fehérváron, akiktől bizony sokat lehetett és érdemes volt tanulni. Csak nagyon kevés edzőnk kérte meg mondjuk Hannu Järvenpäät, hogy üljenek le egy kávéra és kérdezett a finn szakembertől. A tapasztalatairól (mert van neki bőven), vagy arról, hogy miket lát ő a legfontosabb tényezőknek. Erről pont a napokban beszélgettem vele én is, de nem hiszem, hogy nekem kellene ezeket a kérdéseket feltennem neki. Sokkal inkább a fiatal trénereknek a saját szabadidejükből szánni kellene ezekre a dolgokra. Biztos vagyok benne, hogy az EBEL-csapat vezetője nyitott lenne erre. De megkérdezhetjük Tyler Dietrichet is, hogy hány edző kért tőle tanácsot. Tanulni csak úgy lehet, ha az ember képzi magát, olyasvalaki még nem született, aki a világon mindent magától tudott volna. Szóval ebben még azért vannak kiaknázatlan területek nálunk.

Beszéljünk egy kicsit a MOL Liga-csapatról. Beváltotta-e a gárda a hozzáfőzött reményeket?
A MOL Liga csapat részben elérte a célját, teljesítményben, eredményben, a hét mérkőzéses MAC elleni elődöntővel a szezon nagyon jól sikerült. Összességében, amit a Tyler vezette csapat mutatott idén első évében a MOL Ligában, az abszolút pozitív. Persze, a cél érdekében jó pár légióst is felvonultattunk, kihasználtuk a szabályok által nyújtott 6 helyet, de nem volt ez egy drága csapat. Tyler remek munkát végzett ebben a tekintetben is. Inkább árban középkategóriás, fiatal, ambiciózus külföldieket választott, akikre ennek a gárdának szüksége volt. Persze, ő is egy olyan személyiség, akinek fontosak az eredmények. Ez volt élete első felnőtt csapatnál vezetőedzőként eltöltött szezonja. Apróbb hiányosságokat érzek, de összességében egy elképesztően jó kollektívát hozott létre az utóbbi években. Ezt a gárdát, teljes joggal, a magáénak vallja, sok játékos kötődik hozzá.
Nagyon örültünk volna, ha a fiatal akadémistáink még többet szerepelhetnek a szezon végi mérkőzéseken, de nyilván az edzőkön már eredménykényszer volt, így érthető volt a döntésük. Sajnos nem sikerült legfiatalabb csapatként bekerülni a döntőbe, de nálunk sok olyan húsz év körüli fiatalember játszott – a legtöbb a MOL Ligában – akik megkapták a lehetőséget, hogy a felnőttek között nagy meccsterhelést kapjanak. Közülük többen megfordultak az EBEL-csapatban is. A csatárok közül még lehetett volna gólerősebb játékot várni ahhoz, hogy igazi kirobbanás legyen egy játékos pályafutásában. Az egyik kisebb probléma talán az volt, hogy néhány fiatal magasabb polcra helyezte magát, mint ahol jelenleg van. Az a szint, ahol jelenleg vannak jó, de a feljebb lépéshez még több munka, még több kitartás, alázat kell. Kikövezett úton nehéz eljutni bárhova is, azon mindig akadályok, hegyek, szakadékok találhatóak.
Most olyanok vagyunk, mint a borászok, várjuk, hogy a bor megtestesedjen és jobb ízűvé váljon. Most már bátran kijelenthetjük, hogy serdülő korosztálytól felfelé évről évre egy-két kiemelkedő teljesítményű játékosnak be kell kerülni az EBEL-csapatba. Csak ez lehet a hosszú távú cél.
Azt látni kell, hogy ez a korosztály az utóbbi időben sikert sikerre halmozott, a következő lépcsőhöz viszont még több munka kell. Az EBEL U18-as és U20-as bajnokságát is megnyerték, volt, amit kétszer is, döntőztek többször. Az EBYSL-ből azonban nem vezet egyenes út az EBEL-be, nézzük meg a többi csapatot, egy kezünkön meg tudjuk számolni  azokat a játékosokat, akiknek ez sikerült.  Kell egy köztes lépcsőfok, ez pedig a MOL Liga. Ez a dolog jól sikerült és ezt a folyamatot tovább kell vinni. Azon el kell gondolkozni, hogy a hat légiós helyett, lehet, hogy csak kettőre lesz szükség, olyan hiányposztra, ahol nem vagyunk erősek.
Két légiós kapusunk volt a MOL Ligában, pedig korábban volt egy Kornakker Danink, aki saját korosztályában az egyik legnagyobb tehetség volt. Látszik tehát, hogy szükségünk van jó, fiatal kapusokra. Bár még most sem nevezhetőek öregnek az első csapat hálóőrei sem, Hetényi Zoli a maga 28 évével a legidősebb közöttük, aztán ott van Rajna Miki és mögéjük kellene mondjuk az 1996-os születésű Kornakker és még jópáran.

Beszéljünk egy kicsit a vezetőedzők mellett dolgozó másodedzőkről, Sille Tamásról és Énekes Lajosról.
Mindkettőjükkel szemben elfogult vagyok, mert rengeteg időt eltöltöttünk együtt. Jövőre lesz 40 éve, hogy Lajost megismertem, volt játékosom. Tomival is már 15 évre datálódik a kapcsolatunk. Ő is példamutatóként viselkedett játékosként és nagyon bíztunk benne, hogy ezzel a mentalitással és a rutinjával sokat tud nekünk segíteni. Sajnos nem volt ideális a Rob Pallinnel való kapcsolata. Nem panaszkodott, nem fúrt, egy szóval nem mondta, hogy váltani kellene, nagyon korrekt ember. Hiányzott azonban az összhang kettőjük között, akárcsak az EBEL- és a MOL Liga csapat edzői teamjei között. A két magyar szakember jó viszonyt ápolt és ápol, a két külföldiről ez már nem volt elmondható.
Lajos 20 éve tud mindenkihez alkalmazkodni, nem egy nehéz ember, teljes felüdüléssel végezte a dolgát a MOL Liga csapatnál, másodvirágzását élte, remekül végezte a dolgát. Ez is egy fontos dolog egyébként. Nálunk nincs lehetőség több tagú edzői teamekre, fontos a jó másodedző kiválasztása is. Mondok egy példát: amikor Marty Raymond idejött, a figyelmünkbe ajánlott egy elmondása szerint remek másodedzőt, aki majd rengeteget foglalkozik a fiatalokkal, emberelőnyös taktikát gyakoroltat, külön képzésekkel. Aztán láttuk, hogy ez a másodedző már három hónap után szeretett volna Raymond helyébe lépni. Szóval nem egyszerű dolog ez. De a legjobb ellenpélda Tyler Dietrich, aki már ötödik éve dolgozik itt, fiatal, ambiciózus és úgy gondolom, hogy hatalmas jövője van Fehérváron.

Milyen most a csapat anyagi helyzete, mit lehet tudni most a jövőről?
A legfontosabb feladat, hogy ezt a szezont lezárjuk, erre május közepéig van lehetőségünk. Van hiány, amit pótolnunk kell, amihez remélem kapunk segítséget. A menedzsment három opció közül fog választani a helyzet megoldására. Harmadik éve várjuk a nagyobb szponzort vagy állami segítséget, ami megoldaná a gondokat. Ez eddig sajnos nem érkezett meg, vártuk szezon közben is, hiába sajnos. Nehéz dolgunk van azzal, hogy két  magas színvonalú együttest kell kiállítanunk. Ebben a régióban pedig, ahol ilyen fejlett a sportélet, nehéz olyan szponzort találni, aki 100 vagy 200 millió forintot invesztálna a jégkorongba.
Sok feladata van a menedzsmentnek. Meg kell határozni, hogy melyik úton induljunk el, abból a legjobbat kell kihozni, mellette pedig a szakmai munka színvonalát is fenn kell tartani, ez a prioritás. Az, hogy hány és milyen légiósunk lesz jövőre, függ attól, hogy melyik tervezet kerül majd elfogadásra.
Azt nem szeretnénk, hogy a kádból minden vizet kiöntünk. Amint kiderül, hogy ki vezeti jövőre az EBEL-csapatot, ki kell alakítani a csapat gerincét, meg kell nézni, hogy kiket szeretnénk jövőre mindenképpen megtartani. Ráadásul, ha valaki remekül teljesít majd Szentpéterváron májusban, akkor hiába tervezünk mi itt április elején, nem biztos, hogy meg tudjuk tartani, de erre fel kell készülnünk. Például, ha most elmegy Rajna Miklós, aminek nagyon nem örülnénk, de benne van a pakliban, akkor nekünk alternatívákat kellene találnunk, akivel pótolni tudjuk olyan szinten, hogy a kitűzött céljaink elérésére reális esélyünk legyen. Egyelőre abban gondolkodunk, hogy két légiós hátvéd és négy légiós csatár szerződtetése lehet megvalósítható, a többiek pedig lehetőség szerint magyar játékosok legyenek.